Az írástudók valósága: az árulás
“A magyar társadalom nem fog lemondani a relatív jólétéről semmilyen forradalmi hevület vagy káosz kedvéért. 1989-ben is kibékült mindenki – fel sem pofoztak senkit – most is ez fog történni: összeborulnak, és megy tovább minden, legyen kaja, pia, nő. Magyarország nem éhezik, mint Románia 89-ben. Magyarország kövér, gazdag, és dübörög a gazdasága. Aki birtokolja az anyagi javakat és a hatalmat – a középosztály, a felső rétegek –, az jól van, és nem akar semmiféle felfordulást, ezért még kisebb áldozatokat is hoz majd, ha kell, de nem szívesen és nem sokat.” Mindenkinek el kellene olvasnia a Transtelex interjúját Vida Gáborral. Nem tudom igaza van-e, de abban, amit mond, sok helyen a saját gondolataim köszöntek vissza.
Az első szabad választások évében 12 éves voltam, ráadásul - ahogy én gondoltam - a lehető legrosszabb helyen. A rendszerváltás egy kelet-magyarországi kistelepülésen, a provincializmus - én így éltem meg - langymelegében ért. De a szabadság (ma már tudom: hamis) ígérete ott is kézzelfoghatóan sűrűvé tette a levegőt. Mindenhol fehér fecnikre nyomott trikolór galambok hevertek, a politikusabb családokban felnövő általános iskolai évfolyamtársaim délutánonként a postaládákba gyömöszölték őket, csak a legszabadabbak végezték a poros, kátyús, töredezett aszfalton. Néhol felbukkant a narancs színű körbe firkált kék nagykapitális is, de én már akkor is fogékonyabb voltam a trikolór galambokra. Persze leginkább a grafika tetszett, meg a szabadság ígéretétől terhes levegő, hiszen egy évvel korábban, a várossá avatási ünnepségen még én szavaltam a verset magának Grósz Károlynak. Épp a galambokat postaládákba gyömöszölő fiúval.
A galambok sorsát mind ismerjük. Az egykor még graffitit idéző kék betűk is kifehéredtek, tekintélyt parancsoló nyomtatott kapitálisokká váltak. De valami nem változott: azóta is várjuk, várjuk, egyre várjuk a rendszerváltást. Vajon ma, a sokak által az 1990-eshez hasonlított rendszerváltó hevületben élő 12 évesek is érzik a szabadság ígéretének szinte fojtogató súlyát, és csak én lettem keserű? Csak nekem nem tetszik az interjúnak álcázott kínpadra vonás a Partizán stúdiójában? A Grósz Károly elégedett tapsa óta eltelt évek több kellemetlen felismerésre vezettek.