Orando et collaborando
Hol találkozik a történelmi egyházak gyakorlata Árpád-házi Szent Erzsébet életével?
Az alcímre a rövid válasz: sehol. A történelmi egyházak 21. századi gyakorlata Magyarországon köszönőviszonyban sincs az 1969-es naptárreform ellenére itthon máig november 19-én ünnepelt Árpád-házi Szent Erzsébet példamutatásával. Nem vagyok katolikus, mindig furcsának találtam a szentté avatás gyakorlatát és a szentek kultuszát is. Mélyen vallásos, a gyerekeit az “átkosban” is vasárnapi iskolába járató - nyakas kálvinista - nagymamám titokban vitt megkeresztelni, hithű ateista apám haragját elkerülendő. A harag nem maradt el, vasárnapi iskolába pedig nem jártam. A sors furcsa fintora, hogy ez később csúnyán visszaütött.
Édesanyám, akire nemcsak a nyakasságból, de a vasárnapi iskolából is ragadt valami, Debrecent célozta be. De hol lehetne tökéletes biztonságban - direkt nem írtam kalodát, pedig nem állnék messze az valóságtól - egy 14 éves süldő lány, 120 kilométerre a családi háztól (ami egy lakás volt valójában)?
Orando et laborando - még ma is a szavak hatása alá kerülök, ha egy-egy érettségi találkozón belépek a dupla udvarú épület első kertjébe. Nem untatom a nagyérdeműt azzal, hogyan sikerült sebtében lelkészi ajánlásokat összekaparni, magánúton (!) fél év alatt lekonfirmálni, és a 7. osztályosokat már akkor is előválogató felvételin megfelelni az államszocializmus teljes időszaka alatt az ország egyetlen református gimnáziumaként működő, 1538-ban alapított iskola, mit iskola, intézmény követelményeinek. Itt most azt sem fejtem ki, hogyan sikerült hithű ateista apámon átvinni a mestertervet. Legyen elég annyi, hogy megbabonázva léptem be a történelemszagú épület főkapuján 1991. szeptember 1-jén. Pedig halvány fogalmam sem volt róla, ki az a Zákeus, és a szóbeli felvételin ezt is megkérdezték. Úgy tűnik már akkor sem (csak) a hitélet számított a felvételinél.
De akkor még nagyon kevesen voltunk, akiknek a vallásos neveltetése helyén csak egy hatalmas űr tátongott, még kevesebben, akik ezt azzal tetézték, hogy az első vallásórák egyikén azt firtatták, milyen bizonyítékkal tud szolgálni a diákok körében a széttárt palást nyomán csak Batmanként hivatkozott vallástanár arra, hogy Jézus férfi volt. Nem akarok belebonyolódni, de az akkor még logikusnak tűnő kérdésem mögött maga az Írás állt: ha a maga képére és hasonlatosságára teremtette, valamint az Atya és a Fiú egylényegűek (nikaiai zsinat), akkor… De mindegy is, sosem tudtam meg a válaszát, pedig néha még ma is eltűnődöm. Az osztálytársaim túlnyomó többségének minimum presbiter, sokuknak lelkész volt legalább valamelyik nagyszülője - nyilván a nagyapja. Akinek nem, annak az iskolában tanított az anyja. Miközben más gimnáziumokban az első bátortalan lépéseket tették a diákok az első szívszaggató szerelmi dráma irányába, itt a kamaszok jó része azon versengett, hogy kinek hitelesebb a “megtéréstörténete”.
Kétségbeesetten próbáltam - tételesen előadható és meggyőző megtéréstörténet híján is - megfelelni a helyi normáknak. Nem értettem, miért nem vagyok képes hinni - az egyházban. Ma már azt hiszem, hogy az a bizonyos igazolatlan óra is hozzájárulhatott, amit azzal érdemeltem ki, hogy a szentségek biológiai nemét firtattam. Meg a több évnyi pengeélen táncolás, amelynek során a kollégium igazgatónője egészen a püspökig vitte a bűneimet, hogy megszabadulhasson tőlem. Nem vette jó néven a kérdéseket, és - egy állítólagos kálvinistától meghökkentő, de igaz - a nyakasságot sem. Az osztályfőnököm (Isten nyugosztalja) mindig megmentett engem, ezt persze segítette, hogy valójában a nagy pofámon kívül nemigen volt más bűnöm. Hacsak nem a szőke hajam, ami az intenzív hidrogénezési mánia hajnalán rögtön annyira kiverte a biztosítékot, hogy az első héten már az igazgatói irodában ültem, a kollégium vezetője pedig ki is adta az ultimátumot: azonnal fessem vissza barnára, vagy mehetek oda, ahol ez nem ütközik szabályokba. Kikerekedett szemmel és elcsukló hangon mondtam, hogy ilyen színű a hajam - nyilván az Úr kegyelméből. A kinyilatkoztatást néhány perces vita követte, aminek a végén, ki tudja, honnan előkapart, halált megvető bátorsággal közöltem, hogy én be tudom festeni barnára a hajam, de attól az még a valóságban szőke lesz. Végül ennyiben maradtunk.
A református egyházat az intézményi álszentségtől úgy tűnik azóta sem tudta megmenteni semmi. Balog Zoltán már csak hab volt a tortán. Mondjuk abból a torkon akadós fajta. Hol van már az az idő, amikor az ország egyetlen református gimnáziuma mégiscsak menedékként szolgált a környékbeli kulákgyerekek számára - bármily megalkuvó volt is, ez ma már történelmi tény, a hazai papság és lelkészség az “átkosban”!?
Mára a lepel is lehullt: ma inkább rányitják a lerohadó állami iskolára az egyházit (abban a térségben szinte kivétel nélkül reformátust), na nem azért, hogy felzárkóztassák a szegény, horribile dictu cigány családok gyerekeit, hanem azért, hogy legyen hova járni a helyi középosztálybelieknek. Orando et collaborando. Épületekért, vagyonért cserébe szakértelem hiányában is átveszik az államtól a szétzüllesztett gyermekvédelmi rendszert - azoknak a gyerekeknek már úgyis mindegy, nem!? Orando et collaborando. A jóhiszemű hívek számára párhuzamot vonnak a szószéken keresztény-konzervatív értékrend és a politikai hatalomért jóformán bármire képes NER között. Orando et collaborando. Hátat fordítanak a prostituáltaknak, a droghasználóknak, a kapcsolati erőszak áldozatainak, de még a súlyosan nélkülöző, otthonaikban, majd az egyházi (és állami) fenntartású nevelőszülői hálózatok családjainál sokszor brutálisan bántalmazott gyerekeknek is. Collaboro necesse est? Aligha.
Az előfizetők a Perintfalvi Rita katolikus teológussal készített interjút is végig tudják hallgatni. Hallgassatok bele az ingyenes ízelítőbe, és ha tehetitek, fizessetek elő a Szubkontra-Substackre.