Alkoholizmus vagy kulturális norma?
Ha csak egyet iszol, az is baj, de ha egyet se, az a legnagyobb baj...
Javában tombol a száraz november, ami a Szubkontrába meghívott addiktológiai konzultáns szerint tökéletes alkalom, hogy az, aki nem is tudja magáról, hogy alkoholproblémái vannak, ne rémüljön meg attól, hogy abba kell hagynia az ivást. Mások (köztük én is, bár ezt az interjúban nem nyilvánítottam ki) azt gondolják, hogy a száraz november legfeljebb arra jó, hogy decemberben kisebb lelkiismerfurdalás gyötörje az egyszeri szalonivót, hogy kétnaponta felönt a garatra, mert minden haverja meghívja a munkahelyi karácsonyi buliba. Persze nyilván ez nem ennyire egyszerű.
Abban viszont biztos nem tudok tévedni, hogy milyen tapasztalataim vannak az alkoholizmusról, annak is arról a fajtájáról, amit a judeo-keresztény hagyományokban kulturális normának szokás hívni. Az alkoholizmusnak ez a fajtája a külső szemlélőnek láthatatlan, így aztán az érintett függőnek sem kell vele szembesülnie. Az állami cég felsővezetője, aki munka után bedob egy-, nagyon maximum kétujjnyi Chivas Regalt, elegánsan “on the rocks”, az nem alkoholista, ugyebár. Hogy közben szétpattan a feszültségtől, ha este még van egy köre az autóval - tehát a 18 éves borostyánszínűnek várnia kell még másfél órát a fogyasztásig - azt nem illik észrevenni. Ha mégsem marad szó nélkül, nyilván rémeket látsz.
A rendszerváltás után privatizált nemzetközi cég ügyvezető igazgatója, nem mellesleg borlovag, ugyan kinek árt azzal, hogy vacsorához felbont egy “földes illatú, közepes savtartalmú, enyhe gyümölcsös jelleggel megbolondított” cabernet-t? Ha meg már nyitva van, nem lehet a felét otthagyni, mert másnapra elveszítené a zamata felét. Vacsorázni meg minden nap kell. Meg amúgy is a jó bor - amellett, hogy hungarikum - kifejezetten egészséges, főleg ha vörös, mert vérképző - ezt a hülye is tudja.
A szolgáltatóiparban dolgozó, sikeres, jó modorú, laza, kivételesen jól ápolt örökifjú miért ne ihatna meg minden este két-három üveg sört? Csak annyit, hisz huszonéves korában már amúgy is mértékletességre kényszerült, mert amikor a “maszekolás” révén az átlaghoz képest kifejezetten magas jövedelmének köszönhetően kifizette a nyugat-német gyógykezelést, az megmentette attól, hogy a fél gyomrát el kelljen távolítani. Ezt kétszer mégsem kéne eljátszani, főleg mert másodjára már nem biztos, hogy sikerülne. Persze az elsőt sem a sör mellé legurított tüskék okozták, hanem az éhgyomorra fogyasztott kávék. Meg a stressz, amit meg a munka okozott. Ettől halnak ugyanis fiatalon a férfiak Magyarországon - ezt is minden hülye tudja.
A példák nem a képzelet szüleményei, bármilyen hasonlóság hús-vér emberekkel (igen, férfiakkal), nem a véletlen műve. Azért álltam meg háromnál, mert ennyi talán elég is lesz annak érzékeltetésére, hogy nem “lecsúszott kocsmatöltelékekről” van szó. Utóbbiaknak nem telik Chivasra meg cabernet-re, pláne nem nyugati gyógykezelésre. Ha már a kocsmára sem, akkor isszák otthon a kisüstit. Őket szokás alkoholistaként azonosítani.
Nem vagyok absztinens. Bár nem gondolom, hogy különösebb vonzódásom lenne az alkoholhoz, a WHO szigorú irányelvei szerint még az is lehet, hogy én is alkoholproblémákkal küzdök. Az egészségügyi irányelvek szerint újabban csak az számít alkalmi ivónak, aki évente legfeljebb 1-5 alkalommal iszik meg egyszerre legfeljebb 1-2 deciliter bort. Én az 1-5 alkalmat biztosan túllépem. A bort meg nem bírom. Kioktatni az én pozíciómból biztos nem lehet, nem is hajt a vágy, de azon így november közepén mégis eltűnődtem, hogy a konzervatív becslések szerint egymillió alkoholista országában mennyi alkoholista lehet valójában?
(A havi előfizetők az interjút is megkapták, ha Te is szeretnéd meghallgatni, kérlek fizess elő - a próbaidőszak alatt akár meg is gondolhatod magad.)