A gyerekszegénységgel nem ér szórakozni...

Romániában legalábbis - ELŐFIZETŐI interjú Bass László szegénységkutatóval

November 20-21-én Kolozsváron voltam, a Babes-Bolyai Tudományegyetem meghívására az Orbán Viktor nőügyeit mutattuk be Pető Andrea történésszel. Fun fact: az angol nyelvű előadáson a hallgatóság körülbelül fele magyar, a másik fele román volt. Az előadás óta ezen töprengek: az Orbán-rendszer nő- és családpolitikájáról szóló kötet bemutatóját követő beszélgetésben vajon miért csak a románok tettek fel kérdéseket? A Securitate emléke csak nem élhet már olyan élesen, hogy a jelenlétével amúgy az érdeklődésüket kifejező magyarok, akiket valószínűleg elevenebben érintettek az elhangzottak, mint a jelen lévő románokat, nem mertek kérdezni, mert ki tudja ki figyel…

Az előadást utáni kötetlen beszélgetéseken szóba került az aktuális magyar közéleti botrány, a KSH-adatsorok ügye is. A Romániában élő magyarok és románok egyetértettek abban, hogy bármennyire dúl is a politikai és gazdasági populizmus, van valami, amit Romániában soha nem lehetett volna megcsinálni: a gyerekek után alanyi jogon járó juttatásokat egyetlen politikai erő sem merte volna elinflálni. A perverz újraelosztás híveinek más megoldásokat kell találniuk, a gyerekszegénységgel ott nem lehet szórakozni. Hogy miért? A válasz a Ceausescu-éra egyik legbrutálisabb és legértelmetlenebb rendelkezésében keresendő. A diktátor az 1960-as évek derekán vette a fejébe, hogy a román gazdaság felvirágoztatásához a munkaerő növelésén át vezet az út. Hogy lehet növelni a munkaerőt egy olyan országban, ahová senki nem akar munkavállalási céllal bevándorolni? Nyilván a születésszám jelentős növelésével. Hosszadalmas, de sikerrel kecsegtető megoldás, feltéve, hogy a 2010 utáni orbáni intézkedéseknél hatékonyabb eszközökkel ösztönzik a gyerekvállalási kedvet.

A különutas - ha úgy tetszik illiberális vagy unortodox - országok ma is előszeretettel vetik vigyázó szemüket az amúgy méretében és gazdasági erejében egyaránt meglehetősen szerény képességű, ideológiai iránymutatásban viszont annál találékonyabb Pannóniára, és nem kizárt, hogy Ceausescu importálhatta a megoldást akár Magyarországról is. Ratkó Anna, a kommunista Magyarország Novák Katalinjaként ahhoz adta az 1950-es években a nevét (mert a koncepciót persze az övénél magasabb szinteken dolgozták ki), hogy a szigorú abortusztilalom bevezetése mellé különadókkal sújtsák a gyerekteleneket. Lábjegyzet helyett: az abortuszt eredetileg azért legalizálták Magyarországon, hogy ezzel kezeljék a legbarátibb elvtársak, a szovjet katonák által az úgynevezett “felszabadítás” során elkövetett tömeges nemi erőszak esetek kellemetlen következményeit. Csak hát nem sokkal később kiderült, hogy a szocialista gazdaságnak szüksége lenne a dolgos kezekre, a szovjet nő meg csak addig lehetett feminista, amíg azt az állam szolgálatára tudta fordítani. Értsd: ameddig be tudott állni az alulfizetett melókba a gyereknevelés és az otthonában ingyen, viszont az elvárásoknak megfelelve végzett házimunka mellett.

Ceausescu Rákosinál is mert nagyobbat álmodni. A fogamzásgátlás minden eszközét betiltotta, és minden olyan családot különadókkal sújtott, amelyben ötnél kevesebb gyereket neveltek. Hogy aztán mi lett a gyerekekkel…? Ez a logika akár a mai magyarországi családpolitikából is ismerős lehet. Persze az eszközök korántsem olyan hatékonyak, mint Ceausescu Romániájában, vagy a Ratkó-korszak Magyarországán. A romániai születésszámok éppúgy kilőttek, ahogy az általános nyomor és a gyerekszegénység is. Több tízezer romániai család mondott le azokról a gyerekekről, akiket felnevelni már nem volt képes. A gyerekek intézménybe adása nemhogy stigmatizált nem volt, de kifejezetten elfogadott gyakorlattá vált. A Ceausescu-éra gyerekekkel szemben elkövetett bűnei máig feldolgozatlan történelmi traumának számítanak Romániában. A gyerekszegénységgel azóta nem lehet szórakozni. Ott.

A magyarországi gyerekszegénység ma olyan tabu, amiről lehet éppen beszélni, csak nem kockázatmentes. Lásd korábbi bejegyzésemet. A jelenség nyomán Bass László szegénységkutató szociológus az előfizetők számára teljes terjedelmében hozzáférhető interjúban ugyancsak felidézte az államszocialista korszakot. Gyerekszegénység akkor is volt, csak akkor egyáltalán nem lehetett róla beszélni, sőt, a KSH által már akkor is készített adatsorokat a pártelöljárókon kívül senki nem ismerhette meg. Érdekes, mert valahogy mégis mindenki tisztában volt a valósággal. Még a gyerekek is tudták, hogy Magyarországon az elszegényedés fel vezető legbiztosabb út a gyerekvállalás. Honnan veszem, hogy a gyerekek is tudták?

Ma már nem vagyok rá büszke, akkor meg még nem értettem, mire mondta édesanyám olyan sokszor, hogy »nem kell mindent kimondani, ami eszedbe jut«. Melindáék hárman voltak testvérek. A Kádár-korszak végén ez már nem volt kifejezetten gyakori, az átlagos magyar családokban leginkább két gyereket neveltek. A kisiskolások olykor furcsa motívumokat találnak az életükben annak bizonyítására, hogy különlegesebbek a többieknél. Melinda azzal szeretett felvágni, hogy neki két testvére is van. Nem tudtam megfogalmazni, hogy ez miért bosszantott annyira, közrejátszhatott, hogy nem értettem, ebben neki mi az érdeme. Egy nap új ruhában mentem iskolába. Miután kötelező volt a mindenkit egységesítő, undorítókék iskolaköpeny, nehezebb volt új ruhákkal felvágni. Melinda mégis kiszúrta a narancssárga pulcsit, nyilván épp a szokatlan szín miatt. Általában nem sokat beszéltünk, de aznap megjegyezte, hogy jó a pulcsim. A »nem kell mindent kimondanit« figyelmen kívül hagyva foghegyről válaszoltam: »nekem jó pulcsim van, neked meg két testvéred«.

Hatalmas botrány kerekedett az ügyből, anyám, aki az iskolában tanított, nem győzte hárítani a vádakat, hogy tízéves gyereke lenézi a nagycsaládosokat. Pedig sokkal inkább arról volt szó, hogy én tízévesen épp olyan jól tudtam, hogy a harmadik gyerek felnevelése nem összeegyeztethető a ruhatár rendszeres cseréjével, ahogy a tanáraim is az iskolában. Ehhez nem kellett KSH-adatsorokat böngészni. Vajon ma miért gondolják a téves kérdezéssel vádoló miniszterelnöki főtanácsadók, hogy bármennyit is számít a valóságérzékelésben, milyen időközönként bújja át azokat a bizonyos adatsorokat bárki? Vagy hogy mit írnak az adatokról az újságok?

(A havi előfizetők az interjút is megkapták, ha Te is szeretnéd meghallgatni, kérlek fizess elő - a próbaidőszak alatt akár meg is gondolhatod magad.)