Nem a krumpliszsákra épül a NER...

... hanem a középosztály megalkuvási hajlandóságára

Az utolsó szerkesztőségi munkahelyemen rendszeresen felvetettem, hogy írjuk le őszintébben, pontosabban, ami a magyar társadalomban zajlik. Erre csekély volt a fogadókészség. Amióta szabadúszóként ezzel próbálkozom, már jobban értem miért: ebből - egyelőre úgy tűnik - nem lehet megélni. Ennek pedig Abraham Maslow az oka. Amikor megalkotta a NER-t, Orbán Viktor nem a néplelket tartotta szem előtt, hanem a szükségletek (eredeti) piramisát és a magyarok túlnyomó többsége, és különösen - bármilyen szűk kis réteg is ez a magyar társadalomban - a gazdasági és kulturális értelemben vett középosztály ahhoz való viszonyát. (Magyarországon a kettő nem feltétlenül fedi egymást, ezért is van szükség arra a Nyugat-Európában nem nagyon használt fogalomra, hogy „értelmiségi réteg”.)

Anélkül, hogy nagyon részletesen idézném az amerikai pszichológus 1943-ban írt tanulmányát, leegyszerűsítve és összefoglalva legyen elég annyi, hogy azoknak az élete mindennapos küzdelmek hosszú és végeláthatatlan sorozata, akik nem tudnak eljutni a piramis zöld és kék (önbecsülés és önmegvalósítás), de legalább a sárga (szeretet és összetartozás) sávjáig. Tizenhat évnyi Fidesz-kormányzás után most ott tartunk, hogy a társadalomnak az a része, amelyik legalább a sárga sávig eljutott, krumpliszsákokról, elképesztő szegénységben és kiszolgáltatottságban élő, vidéki kistelepüléseken nyomorgó szerencsétlen emberekről hadovál, amikor a sorozatos kétharmadokról elmélkedik. Azoknak a nyakába varrja a történteket, akik - mint a fenti ábrából látszik - nem jutnak tiszta vízhez és levegőhöz, emberhez méltó lakhatáshoz, megfelelő ruházkodáshoz, anyagi és szociális biztonsághoz, de még erőszakmentes környezethez sem. Pedig a NER nem ezekre az állampolgárokra épült.

Egy influenzaszezon = egy új kocsi ára

A kelet-magyarországi kistelepülés lakóinak, ahol felnőttem, kivételes szerencséjük volt: az 1980-as évek elején egy olyan fiatal orvos fogadta el az épp megüresedett háziorvosi praxist, akihez fogható diagnosztával azóta sem találkoztam. Persze akkoriban erre nem gondoltam így, ahogy az sem mondott semmit, amikor egy lázasan végigszenvedett téli napon a közvetlen, kiváló emberismerő, rendkívül jó modorú, és a szüleimmel jóban lévő doktor bácsi a szüleim sopánkodására annyit válaszolt nevetve, hogy neki nincs baja az influenzaszezonnal, egy új autó ára bejön belőle.

Orvosi egyetem, 15 évvel később: frissen megismert csoporttársaimmal egy élettan és egy biofizika gyakorlat közötti szünetben arról beszélünk, ki miért választotta az orvosit. Hadováltam valamit arról, mennyire megigézett az első eredményeit akkoriban produkáló, földindulásszerű felfedezéseket, személyre szabott orvoslást, sőt, kis híján örök életet ígérő Human Genome Project, és az utóbb soha meg nem valósult álom, hogy kutatóorvos legyek. A hajdúsági kisvárosból érkezett, modorában darabos, ízlésében provinciális, a szellemi táplálék iránt csekély érdeklődést mutató, ám rendkívül szorgalmas, gyors észjárású, mind a tanárok, mind a mérhetetlen mennyiségű beseggelnivaló iránt alázatos haverom gondolkodás nélkül rávágta, hogy sebészként, nőgyógyászként vagy belgyógyászként lehet egységnyi mennyiségű idő alatt a legtöbb pénzhez hozzájutni, nem is érti a kérdést. Mára a felsorolt területek egyikében jutott magas pozícióba. Megérdemelten és sok munka után, teszem hozzá.

Csoporttalálkozó, újabb közel tizenöt évvel később: az ex-csoporttárs aneszteziológus szakorvosként két hetet Londonban, kettőt egy magyarországi nagyvárosi klinikán dolgozik. Együttérzően bólogatok, ki kell járni, hogy a gyalázatos magyar orvosfizetések mellett meg lehessen valahogy élni.
- Dehogyis! A magyarországi fél hónapban az angliai fizetés minimum másfélszeresét keresem. Igaz, borítékban.
Erről a specifikációról járja az a hír - például a radiológia mellett -, hogy kevesebb a csúszópénz, mert nincs intenzív orvos-beteg kapcsolat.
- Akkor minek kijárkálni? - hebegem értetlenkedve.
- Jól jön a nyelvgyakorlás, meg amúgy is kell az élő munkakapcsolat, hogy legyen biztos meló, ha a család esetleg menni akar.
A másik egykori medikustárs egyenesen magyarországira cserélte a korábbi angliai praxisát, hasonló okokból. Ő nem másfélszeres, hanem többszörös fizetésről beszélt, de ő mondjuk szépen szervült a NER legmagasabb köreibe az évek során.

Cinkosok és némák

Az egészségügyi ellátás anomáliáiról több mint tíz évig írtam újságcikkeket. Minden alkalommal úgy adtam le a cikkeimet, hogy tudtam, féligazságok vannak leírva. Nem azért, mert nem tettem meg mindent a valóság feltárásáért, hanem azért, mert egy rendes újságcikk csak olyan állításokat tartalmaz, amelyeket az érintettek közül is alátámaszt valaki. Márpedig hiába tudja egy egész ország, hogyan működik az egészségügy, ha soha nem beszél róla őszintén senki. Én pedig soha egyetlen orvost, a legjobb - és legtisztességesebb, vagy mondhatnám legönfeláldozóbb - barátaimat sem tudtam rávenni arra, hogy egy újságcikkben beszéljenek Hippokratész és hüpokritész kapcsolatáról.

A hipokrita jelző nemeziséül szolgáló utóbbi kifejezés jelentése: színész. Színész, aki szemrebbenés nélkül, hitelesen tudja képviselni a féligazságot, amely szerint gyalázatos fizetésért vállalni emberfeletti felelősséget, túlórát, ügyeletet, személyes áldozatot sok évnyi tanulás és szakosodás után az állami egészségügyben nem igazságos. A hálapénzről, különösen annak összegéről mindenki következetesen és szemérmesen hallgatott, miközben a nagyon erősen paternalista magyar egészségügyben teljesen kiszolgáltatott betegek a tarifáról folyosói szóbeszédből mindig is egészen pontos információkhoz juthattak. A szakápolóknak, főnővéreknek, asszisztenseknek, rezidenseknek persze többnyire aprópénz jutott, de az is elég volt. Előbbieknek azért, mert úgysem juthattak volna többhöz, utóbbiaknak pedig azért, mert tudták, néhány átmeneti év után ők is közelebb kerülnek majd a húsosfazékhoz. A páciensek ugyancsak szó nélkül vettek részt az egész társadalmat átszövő korrupcióban, hisz csak a borítékokért cserébe remélhettek korrekt és hatékony ellátást, tisztességes bánásmódot. Azok az orvosok pedig, akik nem akartak ebben részt venni, csak annyit értek el, hogy igazságtalanul vállalták az emberfeletti munkát, sok évnyi tanulás után, gyalázatos fizetésért.

A minden állampolgárnak alanyi jogon járó orvosi ellátást az államszocialista rezsim vezette be Magyarországon. Ez a rendszer azonban soha egy percig sem volt adóforintokból fenntartható…

Köszönöm, hogy itt vagytok és segítitek a munkámat.