Minden rendszerben van tíz százalék selejt?

Beszélgetés a gyermekvédelemről Herczog Mária szociológussal

Az alábbi interjút a Mozgó Világ 2025. novemberi számába írtam, utánközléséhez a szerkesztőség hozzájárult.

Legalább másfél évtizede amortizálódik a mára az összeomlás küszöbére került gyermekvédelmi rendszer, de amíg a szakemberek csak azt jelezték, hogy kezelhetetlenül nagyra nőtt a háromévesnél fiatalabbak aránya a szakellátásban, nincs elég befogadó szülő, és hiányosak a szakellátás feltételei, a nagy nyilvánosság nem érezte ezt vérlázítónak. Félő, hogy a közönség ingerküszöbét most sem a rendszerszintű problémák megoldása iránti társadalmi igény, hanem sokkal inkább a szexuális visszaélések keltette borzongás és az azokkal kapcsolt áruként érkező politikai botránysorozat vitte át – érzékelteti a gyermekvédelem körül vert hullámok kétes erejét Herczog Mária, a magyarországi gyermekvédelem egyik legismertebb szaktekintélye.

Mi történik a gyermekvédelmi rendszerben azokkal, akiket szexuálisan éppen senki nem bántalmaz, így aztán politikai botrányt is nehéz róluk gerjeszteni a médiában?
Tényleg az unalomig ismételgetjük, hogy a szakellátásban élő gyerekek már akkor is extrém módon traumatizálódnak, amikor még be sem kerültek a rendszerbe. Az esetek többségében remélhetőleg okkal emelik ki őket a családjukból, mert ott is súlyos elhanyagolás, bántalmazás volt az osztályrészük. Ennek rendkívül széles a skálája: a lelki, a verbális és a fizikai bántalmazástól a rendkívül súlyos nélkülözésen át odáig terjed, hogy rendszeresen szemtanúi a családjukon belül másokkal szemben elkövetett erőszaknak. A lakókörnyezetüket többnyire rendkívül súlyos lakhatási nehézségek, drog- és alkoholhasználat, szegénység jellemzi. Mindezek után nemcsak a kívülállók, hanem maga a rendszer sem vesz tudomást arról, hogy még ebből a súlyosan bántalmazó közegből is traumatikus számukra az elszakadás. Nincsenek a rendszerben olyan folyamatok, protokollok, amelyek segítenének a kiemelt gyerekeknek felkészülni arra, hogy mi vár rájuk. Legtöbbször váratlanul emelik ki őket a családjukból, így a bekerülés pillanata önmagában is súlyos trauma. Az idegen környezetben viszont elvárják tőlük, hogy azonnal értsék az új közeg működését, és alkalmazkodjanak is ahhoz, úgy, hogy rajtuk kívül számos más és más élethelyzetű és állapotú gyerekkel vannak összezárva, vadidegen felnőttek között. Hiába küzdöttünk érte, minden törekvésünk ellenére nem sikerült Magyarországon is kialakítani azt a nemzetközi gyakorlatban viszonylag elterjedt metódust, hogy a gyerekek ne sok tekintetben alkalmatlan befogadó otthonokba, hanem krízis-nevelőszülőkhöz kerüljenek. A gyerekeknek elméletileg harminc napon belül a végleges elhelyezési helyükre kellene kerülniük, ami az esetek túlnyomó többségében nem történik meg. Sem a gyerek szükségletei szerinti helyek nem állnak rendelkezésre, sem a szakemberek nincsenek sokszor tisztában azzal, mi is lenne a leginkább megfelelő hely. A gyerekek akár hosszú hónapokig is átmeneti otthonban élnek, ami újabb nehéz élethelyzetet eredményez: előfordulhat, hogy hónapokra kimaradnak az iskolából. Amiért mindezt hosszan ecseteltem: a közvéleménynek részben fogalma sincs arról, hogy az érintett gyerekek hogyan élnek a kiemelés előtt, és mit élnek át a kiemelés során. Másrészt ha tudnák is, a legtöbben teljesen érzéketlenek ezekre a körülményekre, pedig mi magunk – teljesen normális módon – még azt is traumaként éljük meg, ha több hétre elutazunk valahová, új munkahelyünk lesz, vagy költözni kell. A rendszerszintű anomáliák összessége legalább annyira súlyos visszaélés a nehéz helyzetben lévő gyerekekkel szemben, mint a nagy nyilvánosságban borzongást keltő szexuális visszaélések. Ez azonban nem éri el a közvélemény ingerküszöbét. Arról pedig végképp nem szokás beszélni, hogy az átmeneti otthonokban a gyerekek tömegével szenvednek el súlyos fizikai és verbális, de alkalmanként akár szexuális abúzust, mégpedig nem elsősorban az ott dolgozóktól, hanem inkább az idősebb társaiktól.

Fizess elő most, hogy 2026-ban minden héten megérkezzenek hozzád a heti posztok és interjúk!

Ez miért kevés ahhoz, hogy a partvonalról bámészkodók felhördüljenek?
Még ha provokatívan hangzik is, általánosságban elmondható, hogy Magyarországon a gyerekek szeretete nem igazán terjed ki arra, hogy a gyerekek jólléte is biztosított legyen. A gyerekek mindennapos, valódi szükségleteire, arra, hogy mi segíti őket a megfelelő fejlődésben, ez a nagy közösségi gyerekszeretet többnyire egyáltalán nem terjed ki. Ezért aztán nagyon nehéz elmagyarázni, hogy amiről Kuslits Gábor és Molnár László beszélt, az nemcsak teljesen általános probléma a gyermekvédelemben, hanem épp a rendszerszintű anomáliák miatt tökéletesen érthető is. Megáll egy autó a gyermekotthon előtt, és az érzelmi, lelki, verbális és fizikai szükségleteiben elképzelhetetlen hiányosságokat elszenvedő gyermek hihetetlenül könnyen „elcsábítható”. Csak meg kell nézni a Lilja 4-ever című svéd filmet, amiből már 2002 óta lehet tájékozódni, és ami ráadásul ingyenesen hozzáférhető a YouTube-on. A főhős története, akit egy orosz gyermekotthonból így visznek el, nagyon pontosan megmutatja ezeknek a gyerekeknek nemcsak a sorsát, hanem a hátterét, a kiszolgáltatottságát is. Bár nem dokumentumfilm, megrendítően akkurátus helyzetkép a valóságról.

A szakellátásban élők valóságát kevésbé ismerők számára megdöbbentő lehet, hogy a gyermekotthonokban dolgozó felnőttek nem képesek kezelni, ha az idősebb, erősebb gyerekek válogatott eszközökkel bántalmazzák a kisebbeket. Nem lehetséges, hogy a többség ilyen mélységében nem is akar szembesülni a valósággal?
Erre válaszul szeretném elmesélni a gyermekvédelmi rendszerben eltöltött évtizedeim egyik legmegrázóbb élményét. Sok-sok évvel ezelőtt egy jótékonysággal foglalkozó szervezet meghívott karácsony előtt egy vacsorára. Bizarr módon a Hiltonba hívtak, miközben a társalgás arról folyt, hogyan segíthetnének a szegény állami gondozott gyerekeken. Az asztal körül nagyon magas státuszú emberek, kizárólag férfiak ültek. Elmondták, hogy arra gondoltak, szívesen elvinnék a gyerekeket a McDonald’sba, és vennének az otthonokba videólejátszókat. Miután megkérdezték a véleményemet, és elmondtam, hogy inkább színházba, bábszínházba és étterembe vigyék el őket, persze ne a Hiltonba, hanem csak egy közepes minőségű kockásabroszosba, hogy legyen valami fogalmuk arról, hogyan élnek a polgári életet élő emberek, azt mondták, ez hülyeség. Egy ott ülő bankár pedig két méregdrága fogás között kifejtette nekem, hogy tudomásul kell venni, hogy minden rendszerbe bele kell számolni tíz százalék selejtet, a termelésben is van káló, bármilyen heroikusnak is találja a munkánkat. Azóta is képtelen voltam ezt a mondatot elfelejteni, különösen olyankor jut gyakran eszembe, ha felteszi nekem valaki azt a kérdést, hogy miért nem elég fontosak a veszélyeztetett gyerekek. Nincs kutatási evidenciám, de a hipotézisem az, hogy ha megkapargatnánk a szolidárisnak tűnő felszínt, kiderülne, hogy az emberek többsége legbelül úgy gondolja, hogy az érintett gyerekek megmentése reménytelen. Például mert nem tanulták meg, és soha nem is fogják tudni, hogy mi a helyes és mi a helytelen, és behozhatatlan hátrányaik vannak. Az állami gondoskodásban élők körében ráadásul felülreprezentáltak a roma származásúak, ami tovább csökkenti az irántuk mutatott valódi szolidaritást.

Vajon erre játszott rá Orbán Viktor miniszterelnök is, akinek a legújabb botrány kirobbanásakor az egyik első tételmondata az volt, hogy a Szőlő utcai intézmény nem gyermekotthon, hanem – ahogy ő mondta – börtön?

Ne maradj le az év végéig kedvezményes előfizetési konstrukcióról! Podcast-interjúk és publicisztikák biztosan heti rendszerességgel lesznek 2026-ban is! Kapcsolódó podcast-interjú a Gyermekjogi Civil Koalíciót vezető Katonáné Pehr Erika gyermekvédelmi szakemberrel.