"Nem a drog számít, hanem az ember"
Interjú Sárosi Péter "Drogriporterrel"
Civil drogpolitikai szakértőként Sárosi Péter, akit a kormányközeli újságok rendszeresen kereteznek nyugatról pénzelt droglobbistaként, valójában - mint az interjúban elmondta - “legalizátorként” is úgy véli, hogy a magyar társadalom nincs felkészülve arra, hogy a sarki kocsmák mellett füves cigit és space cake-t árusító coffee shopok nyíljanak. Hasonlót nagyjából 15 évvel ezelőtt hallottam Bayer István gyógyszerészprofesszortól, aki nemcsak több könyvet írt a pszichoaktív szerek történelméről, szabályozásának nehézségeiről és hatásmechanizmusáról, hanem éveken át tagja volt az ENSZ kábítószerügyi bizottságának, sőt egy ideig még vezette is azt.
Az interjú meghallgatásához és a posztok korlátlan eléréséhez válts előfizetést. A december 31-ig éves előfizetést választók, karácsonyi kedvezményt is kapnak!
Bayer István gyógyszerészprofesszort a halála előtt néhány évvel volt szerencsém megismerni. Amikor találkoztunk, a közel 90 éves gyógyszerészprofesszor fizikailag már igen törékeny állapotban volt. A karizmája azonban egyetlen perc alatt magával ragadott. Mesélt az ENSZ drogügyi bizottságának 1960-as, 1970-es évekbeli üléseiről, a drogtörténelem krónikásaként nem hallgatta el a több tucat országból összegyűlt szakértő egymástól olykor szögesen eltérő hozzáállását az egyes szerekhez. Az első olyan cikkem megírásához nyújtott segítséget, még az első NER-kétharmad előtt, amely a kannabisz-, ismertebb nevén a marihuána-szabályozás revíziójának potenciális szükségességéről szólt. Abban az időben a nagy nyugati dekriminalizációs hullám még egy kósza ötlet volt csupán. Több száz cikket írtam azóta, ezeknek a túlnyomó többségét szinte teljes egészében el is felejtettem. A 2016-ban elhunyt Bayer professzorral folytatott beszélgetésre azonban egészen aprólékos részletességgel emlékszem.
Az interjúból a műfaj szakmai keretei miatt kimaradt további részletekért és a teljes beszélgetésért válj még ma előfizetővé, használd ki a karácsonyi akció előnyeit.
Bayer professzor hajlott kora ellenére is cinkos őszinteséggel és egészen elképesztő szakmai alázattal beszélt a drogok jogi szabályozásának, etikai kihívásainak, gyógyszerészeti és rekreációs célú használatának útvesztőiről és világszerte eltérő gyakorlatáról. Az azóta eltelt időben a világ nyugati felében, elsősorban az indiai vadkender különféle molekuláiban rejlő orvosi potenciál miatt, a kannabisz szabályozását jelentősen újragondolták. A magyarországi drogpolitikának ugyanennyi idő alatt sikerült a 15-20 évnyi lemaradását nagyjából dupláznia.
Persze nem Magyarország az egyetlen hely a világon, de még az Európai Unióban sem, ahol megállt az idő. Egy számomra teljesen ismeretlen amerikai rappert épp a napokban ítéltek letöltendő börtönbüntetésre Romániában, mert rágyújtott a színpadon egy füves cigire, meg volt a zsebében még vagy 18 gramm fű. Szívás. Pedig a világnak azokon a tájain, ahol az ivóvízhiány miatt többen halnak meg a hányásos-hasmenéses megbetegedések okozta kiszáradás miatt évente, mint a nyugati világban ismert halálos betegségekben összesen, a mai napig az évezredek óta egyetlen igazán hatásos szerként ismert és gyógynövényként használt kannabisz az egyetlen könnyen hozzáférhető gyógyír.
Hosszan gondolkodtam azon, hogy megírjam-e itt a marihuánáról, amit az elmúlt évtizedekben részben máshol már megírtam, vagy írjak-e inkább valami másról. Az utóbbi mellett döntöttem. Aki az orvosi kutatások fejleményeire kíváncsi, kattintsa ezt a linket, vagy szerezze be a NatGeo 2015 júliusi számát. Ehelyett inkább leírom, miért tartom különösen veszélyesnek, hogy a magyarországi drogpolitika még ma is abból áll, mint a Kádár-korszakban.
A “Drogriporterrel” készített interjúban is említettem azt a minapi élményemet, hogy ma Magyarországon tanult, több nyelvet beszélő, világlátott emberek széles tömegei vannak ugyanabban, mint - amúgy hasonló hátterű - emberek az 1980-as években: a marihuána, a heroin, a kokain, a speed, a kristály és még folytathatnám a sort, mind drogok. Eddig tényszerű, bár az alkoholt és a nikotint nem szokták a sorba illeszteni, pedig azok is drogok. De erről már volt szó egy korábbi posztban. A kádári és orbáni drogpolitika azt sugallja, hogy aki bármelyiket (mínusz az alkohol és a nikotin) kipróbálja, az drogos lesz, és rövid úton meghal. Ez egyáltalán nem gond, de csak addig, amíg ez az érv az összes szer (plusz az alkohol és a nikotin) kipróbálásától visszatartja az embereket (és gyerekeket). A probléma akkor kezdődik, amikor a random (jó esetben legalább) tizenéves fiatal elpippantja az első füves cigit, és nemhogy nem hal meg, de még annyira sem lesz rosszul tőle, mintha bedobott volna 4-5 bárhol könnyedén hozzáférhető, sőt, a papa által a sufniban főzött kevertet. Ez lesz ugyanis az a pillanat, amikor esetleg eszébe jut az a nagyon veszélyes gondolat, hogy ha ettől óvták tűzzel-vassal, akkor esetleg a többi se lehet annyira halálos. Pedig de. A nemtudás sosem megoldás.
A kádári Magyarországon voltak ugyan drogok az alkoholon és a nikotinon kívül is, de csak elenyésző mennyiségben és ahhoz se nagyon fért hozzá szinte senki. A társadalomnak alig mérhetően kis hányada látott igazi drogot. Aki mégis drogozni akart (az alkoholon kívül is), az kinyomta a technokolt egy nylonzacskóba és taknyosra szívta magát vele. A nyugati értelemben vett drogok csak az 1990-es évektől kezdtek nagyobb iramban terjedni. Mondjuk akkor olyan gyors volt az iram, hogy 1995-ben az érettségi bankettemen már a keresztény-konzervatív oktatás legerősebb hazai bástyájában is akadt olyan osztálytársam, akinek nem volt elég menő a vodkanarancs.
Nagyobb mennyiségű fűvel másodéves orvostanhallgatóként találkoztam először egy szűk körű házibulin két évvel később. A házigazda (ő már harmadéves volt) komótosan borította a nylonszatyornyi füvet a nappaliban álló dohányzóasztalra, megtekert két cigit, és miközben az körbejárt, pakettekbe porciózta a többit. Valahogy zsebpénzt is kellett keresni - gondolom. Mikor végzett, kivett a zsebéből egy pici zacskót, a benne lévő fehér porból kihúzott két utcát, komótosan felszívta, majd közölte, hogy átmegy a másik szobába, mert még készülnie kell a másnapi szigorlatára. Azt már meg sem említem, hogy egyetlen egyetem buliján sem láttam annyi alkoholt fogyni, mint az orvosin (műegyetemi bulikba nem jártam, a mérnök- és vegyészhallgatók állítólag tartották volna az iramot). A felettem járó orvosis arc másnap ötösre szigorlatozott.
Persze mindez nem újdonság, aki valaha életében olvasott Csáth-novellákat, nemigen lepődött meg. “Nem a drog számít, hanem az ember” - mondja az interjúban Bayer professzor nyomán Sárosi Péter. Az elmélet itt az lenne, hogy a társadalmilag jól beágyazott, legalább középosztálybeli szinten élő, az életben célokkal rendelkező fogyasztókkal nincs gond, akár alkoholról, akár “drogokról” van szó. Vagyis elég kezelni a reménytelenséget és a nyomort. Én ebben nem hiszek. Azt az érvelést sem kedvelem, hogy az emberek az alapján csinálhassanak vagy ne csinálhassanak valamit, hogy a társadalom fel van-e rá készülve. Legalábbis nem látom, hogy az alkoholra annyira fel lennénk készülve. Nem lenne hasznosabb, ha a károkozási potenciáljuk és nem a társadalmak évezredes tévedései alapján osztályoznánk és szabályoznánk a szereket, amikhez így vagy úgy, de mindig lesznek, akik hozzá akarnak majd férni?
Válts éves előfizetésre december 31-ig hogy élvezhesd a karácsonyi akció előnyeit!
(A havi előfizetők az interjút is megkapták, ha Te is szeretnéd meghallgatni, kérlek fizess elő - a próbaidőszak alatt akár meg is gondolhatod magad.)