A Robik és a nők

Váltsunk rendszert, de mire?

„Tudom, hogy dogmákkal és személyes érzékenységekkel nehéz vitatkozni, mégis jelzem, hogy a nők a férfiaknál tényszerűen kevésbé fogékonyak a politika iránt […], a férfiakat jobban érdeklik a közügyek, mint a nőket – ez nemcsak az én megfigyelésem: a szociológia is ezt igazolja. […] Ha tetszik önöknek, ha nem, léteznek alapvető princípiumok és hajlamok: nők és férfiak különböznek, a nemiség nem puszta társadalmi konstrukció. A bulvárfogyasztók közt például több a nő, a közéleti tartalmak fogyasztói közt pedig több a férfi” – válaszolta Puzsér Róbert Hajnal Edina kritikus nyílt levelére. Ez persze csak egy csekély, s talán jelentéktelen részlet a válaszlevélből, és bár sokan vannak, akik szerint minden szava arany, én mégis a teljesség igénye nélkül idézek. Ezt is csak azért, mert az ominózus részlet azt a számadatokkal alá nem támasztott kérdést feszegeti, hogy mennyire érdeklik a nőket a közügyek. Puzsér szociológusokra hivatkozik, meg princípiumokra. Mint Ákos meg Kövér László. Adat persze nincs, de hát minek, ha amúgy is jó mélyen a fejekbe vert közhelyekről esik szó? A lényeg a megerősítés (úgy is, mint confirmation bias), a cél meg úgyis az, hogy jöjjenek a pénzre váltható lájkok és megosztások, fogyjon a jegy a következő „polgárinak” csúfolt habzó szájú hergelésre, mert hát most a politikai influenszerek körében is nagy lehet a gondolkodás: hogyan tovább? Egy darabig még biztos jól jövedelmez majd az elmúlt-tizenhat-évezés, de ideje felfrissíteni a régi, jól bevált témákat, így épp kapóra jöhetett Puzsérnak a nyílt levél, amire minden oldalról rá is ugrott mindenki.

Amikor felvettem Hajnal Edinával a kapcsolatot, azt terveztem, hogy majd a nők és a közélet viszonyáról írok a beszélgetésünkhöz Substack-posztot, úgyis jó sokat foglalkoztunk ezzel az Orbán Viktor nőügyeiben – ha esetleg felmerülne, hogy én mit tettem a rendszerváltásért, meg úgy általában, az elmúlt 16 évben. Aztán csak nem akart megszületni a szöveg, a podcast kilövési időpontja is egyre csak tolódott. Először azért, mert a Szegeden élő háromgyerekes anyuka nem tudott olyan gyorsan behuppanni a stúdiószékbe, amilyen gyorsan a közte és a Puzsér Róbert között lezajlott Facebook-vita után a megszólított összerántotta a saját brocastjét, hogy ott még bő nyállal alázza „ezeket a feministákat”, akik szerinte rászabadították a világra Donald Trumpot és Orbán Viktort. És akik a gondolatébresztőnek szánt (?) nyilvános vendetta szerint Puzsér hátán igyekeznek felkapaszkodni az ismertségbe. Aztán azért, mert bejött valami, ami épp akkor volt aktuális, és nem akartam napokig altatni az anyagot. Végül pedig, bevallom, még az is megfordult a fejemben, hogy a Szubkontra profiljába nem igazán illeszkedő beszélgetést ennyi idő elteltével talán nincs is már értelme kipakolni az éterbe.

Kérlek iratkozz fel a hírlevélre, június 5-ig jelentős kedvezménnyel megteheted!

Majd történt valami váratlan. Felkértek, hogy vezessek le egy kerekasztal-beszélgetést. Szakmai téma volt, amennyiben az újságírás és a nők viszonyáról szólt, és elsősorban olyasmikre összpontosított, hogy mennyit szerepelnek a politikai és gazdasági hírekben szakértői szerepekben a nők, mennyit és hogyan foglalkozik a nembulvár sajtó a nemi alapú erőszakkal, az újságíróknak hány százaléka nő, és ezek az újságírónők hová jutnak el a szakmai életük során. Itt szeretnék néhány, számomra régóta triggerpontot jelentő adatot megosztani, bár a tárgyhoz nem tartozik hozzá szorosan.

A kerekasztal apropójául szolgáló kutatás szerint (ha felkerül a netre, majd linkelem), Magyarországon az újságírók között 36-38 százalék a nők aránya. Rosszabb is lehetne. De amit ez az adat nem mutat meg, az a következő (és ez innentől már saját gyűjtés):

Aki abban bizakodik, hogy csak a „puzséri polgári nyilvánosság” lenne macsóizmustól és fiúöltözőszagtól jó mélyen penetrált, az jó, ha felkészül a csalódásra. A magyar nyilvánosság balliberális, vagy simán csak ellenzéki buborékja, és nem mellesleg az én számomra sem kifejezetten kívánatos Orbán-érát oly érzékenyen számonkérő független sajtó bizonyos dolgokra soha nem volt olyan nagyon finnyás. A demokratikus értékeket, a jogállamot, a sajtó szabadságát ádázul védelmező médiumok az elmúlt 16 évben jóformán minden héten hírt adtak arról, milyen európai statisztikákban szerepelt Magyarország az utolsó helyeken, például azon egyszerű okból kifolyólag, hogy a parlamenti képviselők között a nők aránya alig haladta meg a tíz százalékot, az Orbán-kormányokban pedig a rezsim jelentős részében egyetlen nő sem akadt. Az amúgy jogos kritikát megfogalmazó szerkesztőségekben ez nyilván másképp van, nem? Hát….

A Telex ötfős igazgatóságban egy nő kapott helyet, a lapvezetésben a főszerkesztő és a három helyettese kivétel nélkül mind férfi, vagyis összesen kilenc felsővezetőből egy a nő. A középvezetői, vagyis a rovatvezetői rétegben tíz rovatból hetet férfiak vezetnek. Az újságot nagyjából 90-en állítják össze, ebből 28-an nők (az összes versenyző 30 százaléka). A mára talán legnagyobb láthatóságnak örvendő podcast- és videórovat tagjai között a nők száma zéró, nulla, nyente, nyista, semmi.

A 444-et, a Qubitet és a Lakmuszt kiadó Magyar Jeti Zrt. mintegy 60 újságírója és szerkesztője között 17 nő dolgozik (28 százalék), a szerkesztőségek felsővezetésében, vagyis a főszerkesztők és a helyettesek között egyetlen nő sincs.

A 24.hu főszerkesztője, főszerkesztő-helyettese és három vezető szerkesztője kivétel nélkül mind férfiak. 67 újságírónak és rovatszerkesztőnek a munkáját irányítják, akik között 21 nő dolgozik (30 százalék).

A Partizán főszerkesztője férfi, a műsorok előállításán mintegy 75-80 ember dolgozik, közülük 15-en nők (20 százalék), de közülük képernyőre legfeljebb 3-4-en kerülnek, ők is elvétve.

Ami az eddigieket illeti, mindezt jobb éveiben még a Fidesz-kormányoknak is sikerült megugraniuk. A nagy független szerkesztőségek közül egyedül a HVG teljesített valamivel jobban, de a legfelső vezetők, a főszerkesztő és két helyettese itt is mindannyian férfiak. A további három lapszerkesztő egyike nő, valamint a kilenc vezető szerkesztő között is van négy nő. Az impresszumban felsorolt munkatársaknak közel a fele nő.

Minden szerkesztőség esetében a nyilvánosan hozzáférhető impresszumban fellelhető adatokból dolgoztam. A nagyobb láthatóságot, vagyis személyes brandépítést, és azon keresztül idővel tisztességesebb megélhetést biztosító műfajok – podcastek, videóinterjúk, véleménycikkek – szerzőinek nemi arányait egyelőre nem számoltam ki, de ha egyszer sok időm lesz, esküszöm azt is megcsinálom. Nem félek látatlanban megtippelni, hogy az eredmény még a fentieknél is siralmasabbnak ígérkezik.

A kisebb szerkesztőségeket, mint az amúgy nem a hagyományos struktúrában működő Válasz Online-t, vagy a NER alatt létrejött dedikált oknyomozó műhelyeket, illetve a még ma is létező televíziós és rádiós szerkesztőségeket kihagytam a rögtönzött vizsgálódásból, de ahhoz eleget tudok róluk, hogy további böngészés nélkül is állíthassam, hogy ott sem lehet Dunát rekeszteni a női vezetőkkel. A lényeg így is látszik, és hát belülről is érzékelhető volt (a fenti szerkesztőségek között több olyan is van, ahol egész hosszú időt volt szerencsém eltölteni). Még egyszer, hogy mindenki megértse: az országosan ismert és elismert, közéleti kérdésekkel foglalkozó független sajtó teljes spektrumán nincs olyan jelentős szerkesztőség, ahol egy női szakember, akár csak főszerkesztő-helyettesi pozícióból lehetőséget kapott volna rá, hogy megszabja az adott orgánum fő csapásirányait. Pont. Vajon mennyi lehet annak az esélye, hogy ezekbe a szerkesztőségekbe annyira kevés rátermett nő jelentkezik az aprómunkára, hogy még az egyharmados arányt sem sikerül elérniük a női újságíróknak? De az igazi nagy kérdés: mennyire valószínű, hogy egyik független közéleti lapnál sem akadt egyetlen olyan tapasztalt, tehetséges, kitartó, szorgalmas, újító női kolléga sem, aki legalább egy nyomorult főszerkesztő-helyettesi pozícióra megfelelőnek találtatott volna!?

Na, szóval ilyesmikről szólt a kerekasztal-beszélgetés. A talán kissé indokolatlan kitérő után jöjjön az az epizód, amely még a ráfutási szakaszban, a rendezvény előtt szabályosan sokkolt. Amikor a szervezők minden általuk felkért résztvevőtől, szám szerint öt újságírótól megkapták a pozitív visszajelzést, egy körlevélben közölték a kerekasztal összes résztvevőjével, hogy kik lesznek a beszélgetőpartnereik. Erre válaszul az egyik közéleti újságíró visszamondta a már elfogadott felkérést. Okként azt jelölte meg, hogy nem hajlandó egy asztalhoz ülni egy másik felkért panelistával.

Ez az a pont, ahol végre összeér a Hajnal Edinával készített podcastem Puzsér prosztó megnyilvánulásaival, valamint a Francia Intézetben a minap lezavart kerekasztal-beszélgetéssel. A felkérést korábban elfogadó újságíró által utólag kifogásolt panelista, a véletlenek összjátéka folytán, a Hajnal-Puzsér vitát feldolgozó podcastben általam is megidézett Balogh Zsófia volt. Ő a nyilvánosságban rendszeresen feszeget olyan érzelmileg túlfűtött, vitás kérdéseket, amelyek – leginkább Nyugat-Európa és Amerika woke-fertőzöttebb országaiban – ma már komoly törésvonalakat jelentenek a női jogvédő szervezetek és az LMBTQ-aktivista csoportok és szervezetek között. Sőt, újabban egyre láthatóbb törésvonalakat generálnak a kisebbségi szexuális orientációjú emberek (magyarul homoszexuálisok, Nádasdy Ádám szavaival élve: a sima buzik) és az átlagostól eltérő szexuális identitású (magyarul a transz) emberek között. A felmerülő vitás kérdések nyomán több nyugati országban visszavettek néhány, az utóbbi évtizedekben ultraliberálissá vált jogszabályból, és egyre több – amúgy nem éppen ultrakonzervatív – whistleblower akad, aki szerint esetleg túl messzire és túl gyorsan tolódott el az a bizonyos bicikli. Olyan gyorsan, és olyan messzire, hogy menet közben elfelejtettek megbeszélni ezekben a társadalmakban néhány olyan kérdéskört, amely esetleg vadhajtásként jelenhetett meg a jogos követelések között.

Természetesen bárkinek joga van nem részt venni egy panelbeszélgetésben. De azért az mégiscsak felmerült bennem, hogy egy újságírótól minimum meghökkentő, esetleg nem is nagyon elfogadható, ha egy társadalmilag megosztó vitát nem képes egy vele egyet nem értő kollégájával lefolytatni. Nem az ilyesmiről való híradás lenne a napi rutinfeladatunk? Ennél már csak azt fogadtam be nehezebben, hogy az efféle szakmai huncutságokat a jelek szerint simán felülírja az ideológiai elköteleződés, és a jelek szerint nem csak a Fidesz propagandabugyraiban. Ránk nem vonatkozik, hogy ha amúgy képes kulturáltan érvelni, akkor elfogadjuk a velünk szemben ülő jogát a saját véleményéhez és érveihez, meghallgatjuk, horribile dictu, át is gondoljuk, amit mondott, még akkor is, ha az valami egészen más, mint amit mi gondolunk? De ami tényleg feltette az i-re a pontot, az a visszautasítás megszövegezése volt: a kollegina nem kívánta a jelenlétével validálni a Balogh által felvetett kérdések létjogosultságát, valamint Balogh Zsófia személyét. Vajon ki mondja meg, hogy két szereplő közül ki validál a jelenlétével kit?

Ezzel az élménnyel a hátam mögött végképp arra jutottam, amit a Hajnal Edinával folytatott beszélgetésben is pedzegettem, igaz, csak leheletfinoman: ha választanom kellene, hogy egy olyan világban akarok-e élni, ahol a szólásszabadságra hivatkozva Puzsér Róbert alkalomadtán büntetlenül elereszthet egy-egy lekicsinylő megjegyzést a nőkről, vagy nyíltan viccelődhet egy prosztó baszós poszttal a közösségi médiában, vagy egy olyanban kellene élnem, ahol ezt Puzsér nem teheti meg, viszont cserébe azt sem lehetne firtatni, hogy a pubertásblokkolók kamaszkori alkalmazásának több-e a haszna, mint amennyit ártanak, én hezitálás nélkül az előbbi világot választanám. Merthogy úgy tűnik, Robinak nagyon is igaza van abban, hogy ha a nők egyenjogúsága nem is, a cancel culture megérkezett Magyarországra is. Csak itt nem a Marton Lászlók körül fogy el a levegő.

Köszönöm, ha a feliratkozásoddal segítesz, hogy a munkám nehézségek nélkül tudjam végezni. Június 5-ig jelentős kedvezménnyel iratkozhatsz fel a hírlevélre, hogy minden posztot végig tudj olvasni és minden interjút végig tudj hallgatni.