Elakadémia
Van-e tudományos szabadság szembenézés nélkül?
Az alkotmányozó többséggel frissen miniszterelnökké választott Magyar Péter hátat fordított korábbi politikai közösségének és arra húzta fel rendkívül sikeres kampányát, hogy Vlagyimir Putyin, Recep Tayyip Erdoğan, Donald Trump és hasonszőrű világrendszerbontók szolgai seggnyalása helyett kibékül a politikai szövetségeseinkkel. Ez a projekt soha nem látott sikert hozott, már ami az eddigieket illeti, nem véletlenül, a magyar emberek túlnyomó többségének ugyanis még a berlini, a bécsi vagy a rotterdami muszlim negyed is hívogatóbbnak tűnik, mint egy átlagos – mondjuk – minszki, tbiliszi vagy bakui külvárosi lakóövezet. Én készséggel elhiszem, hogy Magyar Péter nem csak azért mondta, hogy az EU-ban a helyünk, mert
a) tudta, hogy a nép is ezt akarja, vagyis ez a hatalomba vezető út,
b) van ott még egy csomó pénz, amit ügyesen bezsákolva újabb nemzeti tőkésosztályt lehet építeni a saját gázszerelő pajtijából.
Bár lévén, hogy ő kamasz korában nem Alcsútdoboz külsőn ganézta a disznót a karácsony előtti vágásra készülve, lehet, hogy egyáltalán nincsenek is gázszerelő, nemhogy barátai, de még talán ismerősei se nagyon. Ettől eltekintve mégis fontosnak tartanám, hogy ezúttal igenis legyünk kellően kekecek és öntudatosak ahhoz, hogy így közel egy emberöltővel a rendszerváltás után már tényleg fel tudjon mutatni a magyar társadalom valamiféle polgári öntudatot, mire a most kamasz gyerekem unokái megszületnek.
Amikor az új népvezér a Sándor Palota előtt bejelenti, hogy az uniós pénzek hazahozatala céljából azt a négy nagyon alapvető feltételt be tervezi tartani, ami ahhoz kell, hogy az EU megnyissa az ezúttal vélhetően sokkal szerényebb folydogálást engedő pénzcsapokat, akkor ne headbangeljünk már extázisban, hanem csináljunk már úgy, mintha ez a minimum lenne. Merthogy az. Értem, hogy az előszeretettel egy böllérbe oltott kocsmafilozófus szerepében tetszelgő előző népvezér úgy csinált, mintha a világ végezetéig az ő egyszemélyi döntésén múlna, hogy átkerülünk-e az ázsiai földrészre, de ha hatalmas öntudattal bemutattuk neki, hogy ez nem így van, akkor mutassuk már meg azt is, hogy a választási ígéretet betartani nem megsüvegelendő kegy, hanem alap.
Itt van például az egyetemi autonómia kérdése. Már amikor a harmadjára is kétharmaddal felálló épp aktuális Orbán-kormány ráment a Magyar Tudományos Akadémia kutatóhálózatára 2019-ben, akkor is azon gondolkodtam, hogy ha valóban annyira meg akarná tartani az MTA a kutatóhálózatát, vajon mi az akadálya annak,
Kérlek, hogy a hírlevélre való feliratkozással tedd te is lehetővé, hogy a munkámat továbbra is mindenkitől függetlenül, csak a közönség kedvére végezhessem!
hogy az összes egyetemi oktató, MTA-doktori címmel bíró kutató és akadémikus összeálljon, és a transzparensekkel bohóckodás helyett egyöntetűen megtagadja a munkát az összes létező munkahelyén. Az egyetemeken, kutatóintézetekben, tanácsadó testületekben, mindenhol… Őket ugyanis, a közmunkásokkal, a vasutasokkal, a gyári szalag mellett állókkal szemben nemigen lehetett volna egy másik szett MTA-doktorival bíró kutatóra, professzorra, tanácsadóra lecserélni. Mi több, a sztrájktörvény elégséges szolgáltatásra vonatkozó kitételei sem állták volna útjukat az autonómiáért folytatott ádáz küzdelemben. Elméletben persze elképzelhető, hogy az összes magasan képzett, professzori, docensi és más egyéb címekkel kirakott tudósnak és kutatónak útilaput kötnek a talpára, és mehetnek a munkaerőpiacra állás után nézni, de vélhetően egy paraszthajszállal ott is jobb eséllyel indultak volna, mint a székükbe nem kellő görcsösséggel kapaszkodó egyszeri virágkötők, taxisofőrök, magyartanárok, postások, bolti árufeltöltők vagy éppen újságírók.
Mi állt mégis a kutatók és professzorok, valamint az akadémiai szabadság közé? Egyszerű, mert ugyanaz, ami minden más társadalmi szegmensben: Orbán Viktor tökélyre fejlesztett hatalmi politikája, aminek hatása alól, mint az kiderült, sem a konzervgyári melósok, sem a tudomány fellegvárának őrzői nem voltak képesek kivonni magukat. Divide et impera. Válaszd ki tudósok egy jól körülhatárolható csoportját, hitesd el velük, hogy nettó nyertesei lesznek annak, ha téged támogatnak, az adófizetők pénzéből dobj nekik némi koncot, aztán hagyd rájuk a piszkos munkát, hogy az intézeteikben letörjék az elégedetlenkedők hangját. Ha jól csinálod, a rebellisek kisebbségben érzik majd magukat, a térben legközelebbi általános sztrájkra pedig a frankfurti reptéren kell számítani, de az úgysem a te gondod. Meg is van a recepted, hogy a kutatói szabadság ne az öntudattól duzzadó agyonedukált intelligencia szerves része, hanem általad gyakorolt kegy legyen.
Még szerkesztőségi keretek között dolgoztam, amikor 2019. október 20-án vasárnap obskúrus levél érkezett a magán email címemre „bizalmas találkozó – sürgős” jeligére. A levélben csak egy hivatkozás állt, valamint annyi, hogy találkozzunk másnap, kizárólag személyesen megvitatható ügyben. Ekkor már 15 éve dolgoztam elsősorban tudománynépszerűsítő újságíróként, a tudományos közösség több tucat tagjával hosszú évekre visszanyúló rendszeres munkakapcsolatom volt, így a forrásban maximálisan megbíztam, de a felütés mégiscsak szokatlannak tűnt. A találkozón egy minisztériumi pecséttel ellátott borítékot nyomott a kezembe, ő is úgy kapta valakitől, de a saját forrását nem volt hajlandó elárulni. A borítékban több nyomtatvány egy levél érkeztetéséről és minisztériumok közötti útjáról. Plusz a levél, ami Orbán Viktornak szólt.
Nem fárasztok senkit a tényfeltáró újságírás technikai részleteivel: a levél hitelességének igazolása több forrásból, jogászokkal egyeztetés arról, hogy a levél tartalma magánlevélnek vagy hivatali levélnek minősül-e, hosszas mérlegelése annak, hogy közérdek-e a levélben foglaltak szélesebb nyilvánossággal való megismertetése, noha lennének szaftosabb részletek, szigorú ragaszkodás a kizárólag a közt érintő mondatok idézéséhez, emailek tucatjai a levelet érkeztető minisztériumok illetékeseinek, email a miniszterelnöki hivatalba, telefonok a levelet érkeztető miniszternek, a levélben említettek prominens képviselőinek, a Magyar Tudományos Akadémia akkori elnökének (Lovász Lászlónak), és a 2020-ban esedékes akadémiai elnökválasztás legesélyesebb indulójának, Freund Tamás agykutatónak, a levél szerzőjének.
Nem fárasztok senkit a történet utóéletével sem: fenyegetőzés, hiába minden szakmai szabály betartása, kettős szorongás a cikked következményei és potenciális hatása miatt, robbanás az ellenzéki nyilvánosságban, véleményezés ezer helyről, hetekig szemlék hosszú sora minden létező sajtótermékben, alaptalan kritikák olyanoktól, akiktől végképp nem számítottál rá, lelkes elismerések másoktól, akiktől ugyancsak nem számítottál rá. Itt az én munkám véget ért. A levél szerzője pedig most, hat évvel később köszön le a Magyar Tudományos Akadémia elnöki posztjáról. Ha szavakat akarnék tőle kölcsönözni, most azt írnám, hogy az Orbán-rendszer kedvezményezettjei tovább mételyezhetik a tudományos közösséget a NER leváltása után is. Hankó Balázsnak, Navracsics Tibornak, Palkovics Lászlónak, de még Orbán Balázsnak is kijárhat egy egyetemi katedra. Minimum. A tudósok nem túl autonóm közössége az MTA leköszönő elnökének megválasztásakor arra fogadott, hogy az urambátyám viszony hasznosabb lesz számára, mint az autonómia. Nem akarok finomkodni: rábasztak. Az autonómiát nem ajándékba adják, hanem kivívja magának, aki elhiszi, hogy őt az megilleti. A jó hír az, hogy most újra lehet próbálkozni. A rossz viszont az, hogy az alaptézis most is érvényes.