Kapuőrökből a remény rabjai
Je suis hatalmi ág, kuktaszelep, bokszzsák
Bede Márton: Mit gondol, mit fog a propagandamédia ebből az interjúból kiemelni?
Magyar Péter: Ez azon múlik, hogy a 444 […] mit másít meg.
Bede Márton: Köszönöm az interjút.
Aki már nem emlékszik exkollégám NER előtti újságírás-kritikus blogjára, ide kattintson, jó szórakozást kívánok. De előtte javaslom végigolvasni ezt a posztot, és meghallgatni a Polyák Gábor médiakutatóval február 18-án készített interjúmat. Előzményként esetleg azt a decemberi interjúmat is, amelyben Polyák rámutat, hogy „Magyar Péter annak a politikusgenerációnak a tagja, amelyik a közösségi médiában emelkedett fel. Ahhoz van szokva, hogy kiírja, elmondja a monológjait, és nem kérdeznek vissza. Ez egy rém veszélyes attitűd. […] Az újságírás egyik legfontosabb feladata, hogy mindig visszakérdezzen. Csak hát ez, ugye, kényelmetlen. De attól még igaz, hogy újságírás és visszakérdezés nélkül nem létezik demokrácia.” Aki viszont Magyar Péter egyéb meglátásaira lenne kíváncsi, mert még nem hallotta az embert százszor elmondani ugyanazt mindenhol, ahol elé került egy mikrofon, az olvassa el a teljes szöveget, amiből a villáminterjút parafrazeáltam. Azt külön felüdülés volt látni, hogy Bede két konkrét kérdést is feltett a nők társadalmi helyzetének rendezéséről. Mindkettőre kitérő választ kapott. Az idő fontos tényező, ezért rögzítem: Magyar Péter 2026. február 12-én, vagyis a választások előtti kampány végső hajrájában vádolta meg a 444-et egyáltalán nem túl burkoltan azzal, hogy esetleg megmásítja a mondatait.
Jó volt a beszélgetés erre reflektáló része a Múzsán, viszont fájóan hiányoznak belőle pont ugyanazok az apró kis nüanszok, amelyeket minden újságírónak és wannabe újságírónak nagyon nehéz felvállalnia, mert tükörbe is nézni és tükröt is tartani baromi kockázatos. Miután azonban én úgyis kiírtam magam az intézményesült médiából, és egyelőre nem vágyom vissza, most nekiveselkedek, és baromi szubjektív módon leírom, amit nem nagyon mond ki senki a független sajtóról. Előre szólok: hosszú lesz!
Ne hagyd ki a Valentin-napi kedvezményt, fizess elő az írásaimra és az interjúimra most. Nézz körül kockázatmentesen, az egyhetes próbaidőszak alatt bármikor meggondolhatod magad! De én bízom benne, hogy nem fogod.
Elöljáróban: Ahogy Polyák Gábor a decemberi interjúban elmondta, én is vallom, hogy független magyar sajtó, pontosabban néhány ott dolgozó újságíró nélkül ma Magyarországon már idült autokrácia lenne. DE:
Így vágta a média maga alatt a fát az utóbbi 25 évben:
Első felvonás: 1990-2010
A világtrendek által szorongatott magyarországi média már bő 20 évvel ezelőtt lejtmenetbe kezdett. Akkor a print lapok elől fogyott el lassan a levegő. A frissen megalakult online médiumok ugyanis azzal rendezték át a komplett médiapiacot, hogy ingyen adták azt, amiért a nyomtatott sajtó pénzt kért. Sokszor a szó szoros értelmében ugyanazt. Kicsit átfogalmazva. Ismerős? Most ugyanezt kérik számon az influenszereken… Pedig mekkora buli volt: kopipaszta az MTI-ből, némi átfogalmazás a HVG, a Figyelő, a Népszabadság, a Magyar Narancs, a Népszava, a Magyar Nemzet, a Heti Válasz, a megyei lapok cikkeiből, jobb esetben itt-ott egy kis humorbomba, ami akkoriban a fiatalosság mérőfoka volt, ráadásul a nyomtatott sajtó nemigen csinálta, aztán kész a cikk. Ingyen. És még az utcára se nagyon kellett kimenni, úgyhogy ezt 5-10 percenként meg lehetett ismételni.
A médiapiac átalakulását igazságtalan lenne teljesen a Fidesz nyakába varrni. Miután ugyanis az olvasók egyre nagyobb százalékban szoktak át a kényelmesen és főleg ingyen hozzáférhető online felületekre, a hirdetők viharos sebességgel fordultak el az amúgy nekik rohadt drága nyomtatott sajtótól. Nem csoda, a legnépszerűbb lapok hátsó borítójára megváltható 1/1-es hirdetések ára több millió forintra rúgott, de szép összegeket fizettek a belívek egész- vagy féloldalas hirdetéseiért is. Miért? Hogy fideszes párhuzammal szemléltessek, az ok a rezsicsökkentés sajtómódra: a fogyasztónak úgy is viszonylag olcsó volt a lap, hogy a menőbb szerkesztőségek valósággal dőzsöltek. Míg ki nem derült, hogy az ingyen az olcsónál is jobban megéri.A gyorsan kapcsoló fiatal újságírók, akik amúgy is kiszorultak a húsosfazék mellől, a csendben és hosszan haldokló Népszabadságtól, HVG-től, Figyelőtől és más lapoktól a frissen prosperálásnak indult online szerkesztőségekbe igazoltak át. Még gyakrabban pedig a székeikbe kapaszkodó tapasztalt (és sokszor már a 60-hoz közeledő) kollégák szorították ki a nyomtatott lapoktól a fiatal, akkor még kezdő újságírókat. A folyamat előrehaladtával végül a 30-as, 40-es középkorosztályt is. Mint egy jó magyar lakóközösségben, azokat az új lakókat utálták ki elsőként, akik tovább gondozhatták volna a kertet.
Végeredmény: ahelyett, hogy átértelmezték volna a saját helyüket és szerepüket a sajtópiacon, unikális, az online lapok hektikus időmenedzsmentjébe nem illeszkedő, elemző tartalmat kínáltak volna a megváltozott helyzetben, egyrészt tolták tovább azt, amit megszoktak az 1980-as évektől, másrészt felemás versenybe kezdtek. Újabbnál újabb (tök felesleges) hírrovatok indításával, az eredetileg akár 6-8 oldalas, mélyenszántó cikkek felére, harmadára rövidített, kiherélt verzióinak tömegtermelésével kívánták „fiatalítani” és versenyképessé tenni a nyomtatott lapokat. A végeredmény ismert: a Népszabadságot a NER veszteségességre hivatkozva beszántotta, a külső megtámasztás nélkül teljesen gyámoltalan megyei lapokat bekebelezte, az egykor legalább 100-150 ezres példányszámú hetilapok pedig mára kénytelenek beérni néhány ezresre szűkült fogasztói körrel.
Második felvonás: 2010-2026
A közösségi médiumok terjedésével szinte lépésről lépésre, tégláról téglára újra megismétlődött ugyanaz, ami térdre kényszerítette a nyomtatott sajtót. Csak ezúttal az online és a még meglévő print médiával egyszerre. Miután teljesen természetessé vált (nemcsak Magyarországon), hogy – ellentétben a pékkel, a kozmetikussal, az autógyártóval, a vasutassal, a szarvasmarha-tenyésztővel, a politikussal, a buszsofőrrel, egyszóval mindenkivel, akinek a termékeiért vagy szolgáltatásaiért magától értetődő módon pénzt fizet, aki igénybe veszi – az újságíró az olvasónak nem kerül semmibe, a mechanikus tömegtermelés –amellett, hogy teljesen átalakította az újságírás szó jelentését is – óhatatlanul elindította a kontraszelekciót. Aztán amikor a közösségi média egyszerre kezdte elszívni a reklámbevételeket és a közönséget, sem idő, sem pénz nem maradt nemhogy szerkesztőre, olvasószerkesztőre, de arra sem, hogy tömegével foglalkoztassanak a kopipasztázóknál drágább oknyomozó és tényfeltáró, vagy éppen háttértörténeteket mesélő újságírókat. Ahelyett, hogy a közösségi média és a NER kettős szorításában a független sajtó egésze újradefiniálta volna önmagát és a működési módját, a társaság nagyobbik része haladt tovább a rutin és a megszokás nyomvonalán. Az olcsón és egyre gyorsabban elkészülő szövegek egyre nagyobb és nagyobb szeletet hasítottak ki a bejáratott online szerkesztőségek felületeiből. Akárcsak a nyomtatott lapok, amelyeket az ingyenmunka hatalmas találmányával segítettek kivéreztetni, az online sajtótermékek a megújulás és a szemléletváltás helyett egy seggel próbáltak megülni több lovat.Azért akadt egy-egy maroknyi olyan újságíró is, akik – jellemzően a régi munkahelyeiket, az Origót, a Népszabadságot, a Heti Választ, az Indexet ért fideszes támadások nyomán – nem azokhoz a szerkesztőségekhez igazoltak át, amelyek felszívták a régi nagy műhelyekből kihullókat, vagy megpróbálták újraalkotni, ami odalett (Index –» 444, Index –» Telex). Inkább valami újat, progresszívebbet, és – véleményes, de szerintem – jobbat álmodtak.
Így jöttek létre azok a műhelyek, amelyek minden előzetes elvárással szemben valódi fenyegetést jelentettek és jelentenek azóta is az autokratizálódó Fideszre. Így alakult meg az Átlátszó, a Direkt36 és a Válasz Online is. Ők vállalták, hogy nem híreknek álcázott szeméttel töltik meg az oldalaikat, vállalták, hogy addig dolgoznak az újságcikkeken, amíg olyat nem tudnak írni, amit érdemes elolvasni. Nem állítom, hogy a nagy online lapoknál nem zajlik tényfeltáró, oknyomozó munka, hogy senki ne írna igazán élvezetes és a szöget a fején találó publicisztikákat. Születnek ilyen cikkek a 444-en, a 24-en, a Telexen is. De azt állítom, hogy ezek a szövegek nagyon sokszor, és túl könnyen elvesznek a kényszeres frissítési mánia keltette zajban.Így lett hatalmi ágból bokszzsák és kuktaszelep:
A NER kétségkívül ügyesen meglovagolt egy hullámot, de az újságírás eróziója már javában folyt, mire Orbán Viktor hatalomra került. A saját teljesítményüket a közönségük szemében ingyenessé infláló sajtóorgánumok, ahelyett, hogy minőségi tartalmat kezdtek volna termelni egy szűkebb, de a létezésüket fenntartani óhajtó, és azért áldozatokra kész közönség számára, akárcsak a Fidesz ellenzéke, egymással marakodtak a koncon. Végül elkerülhetetlen lett, hogy az olvasó így vagy úgy, de fizessen a termékért, ám a károk addigra túlságosan naggyá és talán helyrehozhatatlanná is váltak. A havi előfizetéses rendszert visszavezető lapok közönségének egy (szerintem nagyobbik) része valójában protest pénzt fizet, kérdés, hogy meddig. A Telex és a Partizán jó érzékkel folytatta ott, ahol az online lapok az 1990-es évek végén elkezdték. Olyan pénzre mentek rá, amit nem a pénztárcákból kell kifizetni. A poloskázó Orbán Viktor későn kapcsolt. Ha pár évvel korábban kivédi az egyszázalékok jelentette, oldalról becsavart gólt, az új közszolgálatiság zászlóvivőjeként – amúgy tévesen – keretezett Partizán nem tudott volna ennyire a fejére nőni. Könnyen lehet, hogy ezért a „hibáért” Orbán Viktor szűk két hónapon belül a miniszterelnökségével fizet majd.
Az előfizetéses modell az online szerkesztőségeket lélegeztetőgépre rakta ugyan, de a színes-szagos, lehetőleg érzelmileg is behúzó, az identitásképzésre alkalmas bulvártartalom maradt. A külföldi lapokból átvett cikkek és a kommentfalas gegek mellett elszaporodtak az egykor csak az úgynevezett női magazinokra jellemző pszichológiai, életmód és gasztronómiai témák, a nő- és öngyilkossági hírek, a hiányos öltözékben botrányosan viselkedő celebekről írt beszámolók, valamint a mélységeiben soha meg nem vizsgált, leginkább külföldről importált, kizárólag hangulatkeltésre alkalmas woke-botrányok. Rosszabb napokon a NER által szoftporesz oldallá degradált Origót is megszégyenítő bulvárcunami tölti meg a már nem is öt, hanem kétpercenként frissülő hírfolyamot.
Az egymással versengő független lapoknál a több száz újságíró között összesen alig találni egy-másfél tucat olyat, aki kizárólag oknyomozó, tényfeltáró, történetmesélő, valamint klasszikus publicisztikai munkát végez. A többiek a munkával töltött idejük 90 százalékában mások munkáját, hírügynökségi híreket, valamint a Facebook hírfolyamát, rosszabb esetben kommentfalát szemlézik. Azt is kapkodva, mindenféle szerkesztői, pláne olvasószerkesztői felügyelet nélkül. Olyan is a tartalom. Ezt persze érzékeli is az újságírókkal egyre kritikusabb közönség. Más kérdés, hogy szinte mindegy is, mert az ingyen az internetre hányt, majd kétpercenként frissített betűtengert amúgy a kutya se olvassa el. A cím és a lead bőven elegendő, alatta már a lorem ipsum is mehetne. A baj csak az, hogy sokszor pont ugyanerre a sorsra jutnak, és alig valamivel képviselnek nagyobb értéket a sok munkával elkészülő, ám a zajban többnyire láthatatlanná váló anyagok is. Kivéve persze, ha egy nagyobbnak és fontosabbnak ítélt cél szolgálatába lehet őket állítani. A demokrácia kapuőrei így váltak szép lassan hatalmi ágból bokszzsákká és a gőzkieresztést szolgáló kuktaszeleppé.Kapuőrökből a remény rabjai:
Kábé egy hete sokadjára szólalkoztam össze két, általam amúgy nagyrabecsült, médiaközeli, de nem újságíró ismerősömmel. Az ok, mint mindig, most is ugyanaz volt: a Messiás. Pedig még csak nem is Magyar Péterről mondtam valamit, hanem a független sajtó – szerintem téves – szerepfelfogásáról. Arról okoskodtam, hogy nem tartom különösebben célravezetőnek, persze attól függ, hogy mi a cél, hogy egy biztonságikamera-felvételen látható, némiképp szétdúlt, de azért üres szobáról és az abban látható ágyról újságcikkek, szakmainak hazudott podcastbeszélgetések szülessenek szakmányban, különösen úgy, hogy magukat a demokrácia felkent védelmezőinek vélő újságírók még azelőtt megfejtsék, hogy a titokzatos szobában konszenzuális szex történt csupán, mielőtt kiderülne, hogy lesznek-e valaha ott emberek egyáltalán. A vitapartnereim szerint
a) a független sajtónak feladata viccet csinálni a propagandából, hogy jelezze, nem kell azt olyan komolyan venni, és
b) a független sajtónak feladata a nem létező ellenzék helyett ellenzékként viselkedni.
Szerintem azonban a független sajtónak egyik sem a feladata. A sajtónak az a feladata, hogy kiderítse, kik voltak a szobában és mit csináltak ott, hogy megfejtse, ki készítette a felvételt és milyen célból. Ami pedig az időzítést illeti, feladata rávilágítani, hogy nem lehet véletlen, hogy az üres szobát közvetlenül a gödi akkumulátorgyárról született kiváló telexes oknyomozó anyag megjelenése után kezdte sugározni a rejtélyes, nem tudni kihez tartozó weboldal. Esetleg a fokozott figyelemre való tekintettel célszerű még feleleveníteni az akkumulátorgyárak körül hat éve zajló eseményeket, újra megkeresni a régebbi szereplőket, újabb interjúkat készíteni, életben tartani a témát. De nem azért, mert a feladata lenne, hogy megbukjon a NER. Vagy hogy nyerjen Magyar Péter. Ezek egyike sem a feladata ugyanis. Az akkumulátorgyárakról azért kell szólnia a sajtónak, mert azok kihatással vannak az országban élők életére. A független sajtó olyasmiről informál, amiről amúgy nem tudnál, pedig tudnod kellene (ezért szerintem már az is kérdéses, hogy a híreknek álcázott szeméthalom gyártása például feladata-e a független sajtónak…).
Ami a független újságírók Orbán Viktorhoz vagy Magyar Péterhez fűződő viszonyát illeti, az újságíróknak nem feladatuk közölni az olvasóikkal és a nézőikkel, hogy kit tartanak szimpatikusabbnak. Feladatuk viszont mindkettőjük tetteit és szavait a tényszerűség és a hitelesség mércéjével mérni. Nem csak a regnáló miniszterelnökét, hanem a kihívóét is. Ha nem így tesznek, a tevékenységükkel alátámasztják azt, amit az Orbán-rezsim 16 éve sulykol, nem is eredménytelenül. Az, hogy Magyarországon normális, értelmes, tanult, diplomás, több nyelven beszélő emberek tömegei gondolják teljes meggyőződéssel, hogy a nem propagandista újságírók is propagandisták, hogy a guruló dollárok és eurók kiszolgálói, hogy az igazság a Pesti Srácokon és a Mandineren, valamint a 444-en és a Telexen írtak között félúton van, hogy az újságíró per definíció hazudik, és így tovább, nem kizárólag a Fidesz propagandájának az eredménye. Túlnyomórészt igen, de megdolgoztak ezért az újságírók is. A Messiás érkezése óta különösen. Pedig a Fidesz-propagandát alátámasztani és kétszer alá is húzni akkor sem szerencsés, ha az ellenkezőjét nézők és olvasók tömegei nehezményezik. Mert ahogy mindig, most is lesz holnap, és baromira nem mindegy, hogy az a holnap hogy fog kinézni.Magyar Péter és a sajtó:
Első felvonás: 2024. február 11.
A NER jelentéktelen haszonélvezőjéből a magát messianisztikus színpadiassággal a NER kihívójává átkeretezni szándékozó, akkor még ismeretlen Magyar Péternek 2024. februárjában kevés volt a Facebook-fal, szüksége volt a sajtónyilvánosságra. Amikor nekiült végiggondolni, hol szólhatna nagyot a mondanivalója, több bejáratott, százezres követőtáborral bíró stúdióból is választhatott. Ezek között voltak olyanok, ahol feketeöves és sokat látott klasszikus újságírók zaklathatták volna a keresztkérdéseikkel (Telex, 444), és volt a Partizán. Ha Magyar szemszögéből nézzük, az utóbbi jóval biztonságosabbnak tűnhetett, mint Fábián Tamás vagy Plankó Gergely mikrofonja elé beülni. Érthető, de annak fényében nem túl korrekt, hogy az ügy, amire ráfeküdve meglovagolta a változó politikai széljárást, amúgy a 444-en robbant. Külön lábjegyzetet érdemelne, mert jól jelzi, hova degradálódott az újságírói munka, hogy ennek az oka mindössze annyi volt, hogy a Telexnek, a HVG-nek, a 24-nek, és még ki tudja hány lapnak egyaránt elküldött fülest péntek délután 4-kor a többi szerkesztőség elcsigázott hírügyeletese figyelmen kívül hagyta. A babérokat így Kaufmann Balázs aratta le, leginkább azért, mert nem volt rest péntek este, a lejárt műszak után is nekiülni kideríteni, mi a fene folyik itt. Mindegy, a lényeg, hogy Magyar Péter kitűnő érzékkel választotta ki azt a stúdiót, ahol nem egy sokat próbált politikai újságíróval szemben kellett kitálalnia. Az interjú ettől még jó volt, én anno egymás után háromszor is végighallgattam.
Második felvonás: 2024. március 18-27.
Az én második felvonásom addig a pillanatig tart, amikor az exfeleség igazságügyi miniszter bevonult a Frizbibe – nyilvánvalóan a NER-társak védelmében és talán utasítására –, hogy elmesélje, az exférje, szerinte, nem volt valami jó fej a házasságuk alatt. Hogy igazat mondott-e? Nem tudom. És mivel nem tudom, erről újságíróként sem pro, sem kontra, nem lehet állítani semmit. Azt viszont nem csak újságíróként, hanem magánemberként is gondolom, hogy amit Varga Judit a bulvárshow-ban beközölt, az nem magánügy. A családon belüli erőszak nem magánügy. Életem első (és szerkesztőségi keretek között utolsó) véleménycikkét azért írtam meg, mert elképesztőnek gondoltam, hogy 2024 tavaszán magukat nemcsak függetlennek, de a demokratikus és emberi jogok mellett elkötelezettnek mondó újságírók nagy nyilvánosság előtt gondolták jónak azt mondani, hogy ami a hálószobájában történik, azt Varga Juditnak akkor is meg kellett volna tartania magának, ha történetesen ez egy elnyomó kapcsolat képét vázolta föl. Azokban a szerkesztőségekben, ahol ez írásban vagy szóban újra meg újra elhangzott, korábban szakmányban írták le és mondták el – nagyon helyesen –, hogy a családon belüli erőszak látenciája azért ennyire magas, mert a magyarok túlnyomó többsége azt gondolja, hogy mindenki oldja meg magának.
Attól, hogy elismerjük, hogy ez nem magánügy, még vidáman el lehet mondani, hogy Varga Juditnak igen súlyos felelőssége volt épp az általa felvázolt ügyben. Nem bántalmazott nőként, hanem igazságügyi miniszterként. Ha ugyanis ennyire érzékletesen látta a családon belüli erőszak hatásait és következményeit, ahogy azt ő maga feltárta, akkor duplán kötelessége lett volna azon a néhány százezer nőn segíteni, aki Magyarországon az általa vázolthoz hasonló, vagy annál is rosszabb helyzetben él. Varga ugyanis nem csak egy állítólag nehéz helyzetben lévő nő volt mindez idő alatt. Igazságügyi minisztereként minden lehetősége meglett volna, hogy tegyen az ellen a siralmas helyzet ellen, amihez Magyarországon a Fidesz gond nélkül asszisztált. Varga azért vonható felelősségre, mert a magánemberként gyűjtött állítólagos tapasztalatai eltörpülnek amellett, hogy miniszterként ez ügyben mit (nem) tett.
Ami a sajtót illeti, mert végülis ez a poszt a sajtóról szól, a téma már bő egy héttel a bulvárshow előtt megjelent a HVG-ben, aminek nyomán egészen megdöbbentő mélységek derültek ki arról, hogyan gondolkodik a sajtóról a miniszterelnöki székre az igényét benyújtó kiábrándult fideszes. A Partizán segítségével felduzzasztott népszerűségét Magyar arra (is) kezdte használni, hogy a Varga Judit bulvárturnéjával nyilvánvalóan foglalkozni kénytelen újságírókat, akárkik is legyenek azok, kénye-kedve szerint propagandistázza le, amennyiben neki nem tetsző módon írnak vélt vagy valós viselt dolgairól. Szíve joga, végülis. De a történet nem állt itt meg. Miután Magyar Péter nekiment az egyik legismertebb magyar oknyomozó újságírónak, a cikk öt szerzője közül négyen néhány héten belül távoztak a vélt vagy valós viselt dolgait megíró laptól. A HVG által kiadott nyilatkozat szerint ennek nem volt köze a Magyar Péter által ügyesen gerjesztett népharaghoz. Ahogy Varga Judit sztoriját, ezt sem tudjuk tényellenőrizni. De azért tegye fel a kezét, aki távozott már munkahelyről felfokozott hangulatban. Most leteheti a kezét, aki nem vállalta a közös megegyezést a tárgyalások során. Most az is leteheti a kezét, akinek nem kellett ilyen esetben nondisclosure-egyezséget (NDA) aláírnia. A többit a képzeletre bízom.
Harmadik felvonás: 2024. június 10-25.
Miután a debütálását követő hónapokban Magyar Péter mind a kormánypárti, mind a független médiát azzal vádolta, hogy nem szentelik neki az őt megillető figyelmet, az Egyenes beszédet két és fél percen belül, műsor közben otthagyta. Miért? Mert Rónai Egon azzal indított, hogy szembesítette az általa korábban elutasított meghívások dátumaival. Két héten belül Magyar ismételten arról posztolt, hogy „az úgynevezett független sajtó jelentős része is a hatalomgyár és a status quo fenntartásában érdekelt”. Addigra szép számú követőtábora – a demokratikus értékek nevében – ünnepelte. A politikai szereplők és a jól működő sajtó nem barátai egymásnak, és ez így van jól. Ki szereti, ha ellenőrizgetik? A baj akkor kezdődik, ha ennek fontosságát a közönség sem érti.Negyedik felvonás: 2025. február 13.
A propagandasajtó bennfentes kereskedéssel vádolta Orbán Viktor egyre népszerűbb kihívóját, amely tényt, mármint a megtámadás tényét, a független média, mit ad Isten, ugyancsak megírta. Magyar Péter reakciója egy Facebook-poszt volt, amiben köszönetet mondott azoknak, akik „az eddig függetlennek gondolt média támogatására szánt adományaikat irányítják mostantól a TISZA felé.”
Értjük, ugye!? Akiben felmerült a gondolat, hogy az általa fogyasztott termékért pénzt fizessen (akár adománynak, támogatásnak, alamizsnának hívja azt, akár vételárnak), az inkább tekintse az újságírót továbbra is társadalmi munkában robotoló idiótának. Olvassa a híreket, oknyomozó riportokat, publicisztikákat továbbra ingyen, hisz megteheti, maguk az újságok intézték el neki húsz éve! A becsületkasszába szánt pénzt pedig, ha már így alakult, adja oda egy politikai pártnak, amelyik megváltást ígér. Ha eddig nem volt világos, legkésőbb az első Partizán-interjú egyéves évfordulójára egyértelművé vált: Magyar Péter szerint propagandista az, aki nem az ő propagandáját fújja. Nem ismerős? Ami a közösségi finanszírozást illeti, a felhívásban tulajdonképpen semmi meglepő nincs: a crowdfunding addig is jövedelmezett az állami intézmények élén vagy a brüsszeli kiküldetésben, miért ne lehetne közvetlenül beszedni és pártépítésre használni? Annyi történt, hogy azt is megmondta, kitől kell elvenni. A tömeg, amelyre a negyedik hatalmi ágnak csúfolt média munkásai is számítottak volna, megint nem a független sajtó mellé állt.Ötödik felvonás: 2025. október 4.
Nagy ugrás, ami egyúttal jelzi azt is, hogy Magyar Péternek azért szólhattak, hogy a független sajtó ekézését csavarja lejjebb a választások közeledtével… Meg is tette, de amikor nem bírja visszafogni magát, csak kiderül, hogy a munkájukat végző újságírókat továbbra sem szívlelheti. A Bede Mártonnak 2026. február 12-én adott interjú előtt a Fókuszcsoport influenszerének tavaly októberben adott „interjújában” (Nagy Ádám becsületére legyen mondva, hogy ő maga beszélgetésnek nevezte) célozgatott Magyar Péter arra, nem is olyan burkoltan, hogy a független sajtónak – a saját jól felfogott érdekében – be kellene állnia mögé.
What the actual fuck? A csávó sokadszorra bizonyítja, hogy mind a független, mind a sajtó szavak értelmezésével komoly gondjai vannak. Odáig világos, hogy lehet úgy keretezni ezt a gondolatot, hogy más út nincs, hiszen Orbán Viktorról már rég kiderült, hogy a független sajtónak nem barátja. Tizenhat éve próbálja felszámolni, tavaly márciusban is beleszaladt egy komoly poloskázásba, nem okozna nagy meglepetést, ha 2026 májusában valóban nekiállna a még megmaradt független szerkesztőségek felszámolásának, amennyiben a hatodik kormányát is megalakíthatja. De azt miért gondoljuk, hogy Magyar Péter és a kormánya viszont válaszolna az újságírói kérdésekre, kiegyenlítettebb állami hirdetési rendszert állítana fel, nem használná propagandacélokra a közmédiát, stb., ha erre nem lenne rákényszerítve? A Fókuszcsoport nézői ezrével kommentelték a videó alá, hogy végre valaki, aki a sok hülye újságírótól eltérően egy igazi interjút is képes volt készíteni Magyar Péterrel. Olyat, amiben nem akasztották meg hülye kérdésekkel, és végre jó hangulatban lehetett beszélgetni. Ez ma az elvárás az újságírókkal szemben. Érdemes ezzel szembemenni? Elvi síkon nyilván érdemes. Csak hát valamiből meg is kell élni, és ha a közönségük ennyire nem érti, miről is szólna az újságírás, akkor az újságíróknak fel van adva a lecke.
A teflonbevonatú kihívó simán elküldi a kurva anyjába a neki nem tetsző újságírókat, és a Fidesz eminens tanulójaként saját (propaganda)sajtót épít. Amíg utóbbi nincs készen, minden alkalommal azzal apasztja tovább az amúgy is hitelességi válságban lévő sajtót, hogy úton-útfélen elmondja, az újságírók a rendszerváltást kívánják akadályozni. Van véleményem a propagandamédiáról, de az arrogancia, amivel Magyar Péter az M1 és a TV2 és más, a kormányt valóban kiszolgáló médiumok munkatársaival beszélt a nemzetközi sajtótájékoztatóján, jottányival sem volt kevésbé felháborító, mint ahogy Lázár János szokta leüvölteni közvetlen közelről az őt kérdező független újságírók fejét.A NER-be a végsőkig belefáradt ellenzéki közönség azonban élőpajzzsal vonta körbe a Messiását. Ráadásul a nézettséget, a kattintást, vagyis az ádáz versenyt is az dönti el, hogy a felszabadítójára vágyó nép megkapja-e a napi Magyar Péterét. Ha a neve nem jelenik meg egy címben, a kutya se kíváncsi a tartalomra. Ezt nem én mondom, a 24.hu Della podcastjában mondta Baka F. Zoltán. A független szerkesztőségek, bár azért próbálkoztak, végül nem voltak elég tökösek ahhoz, hogy ennek ellentartsanak. A saját hitelességüket tovább rontva lavírozni kezdtek: egyszerre próbálnak a remény kufárai, és a demokrácia kapuőrei lenni.
Kevés kivételtől eltekintve pont ugyanilyen nehéznek bizonyult, hogy leszegett fejjel tegyék a dolgukat, amikor egy-egy kritikus cikk vagy podcastinterjú után Magyar Péter ellenük hergelte a mára a Fidesz-híveket megszégyenítően fanatizált közönségét. Az eredmény: mire néhány hete nyilvánossá vált a Tisza-program, kritikus hangot már nemigen lehetett hallani. Jóformán senki nem firtatta, hogy a Fideszét is lepipáló ígérethalmazt hogyan, mikor, miből és ki fogja teljesíteni. Azért van kivétel, például itt.
Cherry on top: amikor 2026. február 11-én Magyar Péter Bicskén azzal vádolta a gödi akkumulátorgyárba érkező filippínó vendégmunkásokat, hogy a Fővárosi Állatkertből falják fel a kacsákat és az aranyhalakat, a magyarországi független sajtóban alig akadt olyan bátor újságíró, aki fel merte volna idézni a klasszikust, aki nem Bicskén, hanem tízezer kilométerre, egy másik országban mondott hasonlókat, mégis ettől zengett a komplett magyar független sajtó. Ahhoz pedig egyedül a Lakmusznak volt elegendő humorérzéke, hogy az állítást megmérettesse a tényellenőrzés szigorú mércéjével. Pedig kitűnően hasznosult volna a bulvárhírek könnyen fogyasztható tengerében. És még a címbe is bele lehetett volna írni Magyar Péter nevét.