A valóság és a nyelv
Pedig az egyetemen hogy utáltam Jacques Derridát tanulni...
„A különös csak az volt, hogy bár Goldsteint mindenki gyűlölte és megvetette, s bár elméleteit mindennap s napjában ezerszer is megcáfolták, szétzúzták, nevetségessé tették dobogókon, a teleképen, újságokban és könyvekben, s kimutatták róluk, hogy szánalmas zagyvaságok – aminthogy azok is voltak –, mindennek ellenére úgy tetszett, befolyása nem csökken.”
Hát így. Azért vettem kölcsön a lassan már közhelyszámba menő Orwelltől, akitől azok is bátran idéznek, akik egyetlen regényét sem olvasták soha, mert – közhely ide vagy oda – ha valamit csak rosszabbul tudnál megfogalmazni, vedd kölcsön attól, aki tökéletesen leírta, amit mondani szeretnél. Sokat gondolkodtam, hogy a Hann Endrével január 27-én készített interjúban mit tartok a legfontosabb üzenetnek. Nyilván január 14-e után mindenki meghívta, aki csak tudta, hiszen akkor jöttek ki a Medián friss kutatási eredményei, amelyek szétzúzni látszanak a még létező ellenzéki minipártok minden reményét. A DK alelnöke által a Facebookon kirobbantott botrány, amelyben egyszerre vádol összeesküvéssel egy független sajtóorgánumot és egy független elemzőt, jót tett, na nem a DK-nak, hanem Hann Endre népszerűségének. Pedig azon már nem nagyon van mit növelni.
Miután igyekeztem az interjúban túllépni a napi fennforgásokon, semmiképpen nem az aktuális közvélemény-kutatási eredményeket tartottam a legfontosabbnak. Ahogy közeledünk a választásokhoz, egyre inkább úrrá lesz rajtam a választási fatigue – erről majd külön posztot írok hamarosan, abból az is kiderül, hogy miért nem a választási fáradtság kifejezést használom. Spoiler: az oka a nyelv. A fáradtság szó egész egyszerűen nem ugyanazt jelenti, mint a fatigue. Ahogy a kimerültség, a fásultság, az apátia sem. Így van ez a nyelvvel. Bármilyen közel próbálsz is kerülni a fejedben lévő gondolatokhoz, soha nem tudod egészen pontosan átadni azt, amit valójában gondolsz. Ez pedig tökéletes fegyver annak a kezében, aki nem fél használni.
Talán durva lesz a párhuzam, és persze egyáltalán nem is indokolt, hiszen az üldöztetés mértéke egyáltalán nem összevethető, de mégis – talán az egyszerre tragikus és kifejezhetetlenül vérlázító halálának január 27-i évfordulója okán – ez jutott eszembe. Szerb Antal 1942. november 20-án ezt írta a naplójába: „Megtaláltam a definíciómat: magyar anyanyelvű zsidó vagyok.” Sokan, sokféleképpen magyarázzák a mára ugyancsak irodalomtörténeti közhellyé vált mondatot. Én mélységes szarkazmust érzek benne, noha a magyarázatok és értelmezések ezt nemigen támasztják alá. Mégis, én kizártnak tartom, hogy a magyar nyelvet Szerb Antalhoz hasonló virtuozitással forgató valaki véletlenül használná a definíció szót az identitás helyett. Szerb Antal ebben a mondatban meggyőződésem szerint nem magáról, a magyarságáról vagy a zsidóságáról írt, hanem a társadalomról, amelyben tragikusan rövid ideig élnie és fájdalmasan tragikus módon halnia adatott. A társadalomról, amelyben a szavak halálos fegyverré váltak.
Orwell és Szerb Antal ott találkozik, ahol a nyelvből fegyver lesz. Ahol a kritikusból baloldali, a függetlenből ellenzéki, a szövetségből brüsszeli befolyás, az empátiából migráns- és ukránsimogatás, a nőből gender majd a genderből transznemű lesz, s így válik a női egyenjogúság iránti igényből a józan ész és az alapvető biológiai ismeretek (és valóság) minden apró részletét nélkülöző balliberális őrület. Ez utóbbinak a kritikájából pedig a szélsőjobboldali ideológiával lepaktáló, gyűlölködő fóbia. A kör bezárul. Mindenki gyűlöl mindenkit, senki nem cserél eszmét senkivel, beszélő fejek szólnak önigazolásra vágyó százezrekhez, mindenkinek képviselnie kell valamilyen egyszerűen megfogalmazható, és főképp tekintélyes vezéregyéniségek által körülhatárolt ideológiát, a szavak pedig önálló életre kelnek, az eredeti jelentésüktől fényévekre jutnak és identitást biztosítanak a használóiknak. A szavak jelentése helyett azok használati körülményei írják le a valóságot, ami ettől a ponttól kezdve annyiféle lehet, ahány csoport a saját szótárában újradefiniálta a szavak eredeti jelentését.
Hann Endre kikéri magának, hogy szakemberként ellenzékinek vagy baloldalinak titulálják. Joggal teszi, de valószínűleg eredménytelenül. Amikor 2005-ben újságíró lettem, a rovatszerkesztőm a HVG-ben minden leadott kéziratom után újra meg újra azzal adta vissza a szövegeimet, hogy nem tudok odaállni minden olvasó mellé, hogy elmagyarázzam neki, amit azért nem ért, mert olyan alaptudással ruházom fel, ami nekem is csak azért van meg, mert beleástam magam egy-egy témába. Nem a tartalom bonyolultságán kellett változtatnom, hanem a történetmesélés jellegén. Most azonban a történetmesélők kizárólag a tartalom bonyolultságából faragnak le. Miután a Fidesz fegyverként kezdte használni a gender szót, féltucat cikket írtam arról, mit jelent ez a szakszó a társadalomtudományban és az államigazgatásban, és hogy mennyire nem azt jelenti, hogy nemi identitásukban bizonytalan emberek olyan alkategóriákat találnak a saját szexualitásuknak, amilyet csak akarnak. Persze nem lehet minden potenciális olvasó mellé odaállni és magyarázni a fegyverré vált szavak valódi jelentését. És mivel nem lehet, a valódi jelentés elhalványodik és marad a fegyver.
Ezért nem fog a DK-n segíteni a baloldalizás. Ma Magyarországon nincsenek büszke baloldaliak, mert Orbán Viktor (és Magyar Péter) minden potenciális büszkeségtől megfosztotta azokat, akiknek magukra kellene aggatniuk a szóban forgó plecsnit. Ennél is messzebbre vezetne annak a kifejtése, hogyan járult ehhez hozzá az az amúgy egészen zseniális húzás csapda, ahogyan a baloldaliból és a liberálisból egy halmazt gyúrtak, amibe a magukat baloldalinak álcázó valló közéleti szereplők különösebb – szóban vagy tettekben utolérhető – tiltakozás nélkül masíroztak bele. Az utolsó ecsetvonásokat felkente a csendéletre a woke legkártékonyabb vadhajtása, a transzlobbi. Disclaimer: mélységesen együttérzek minden olyan emberrel, különösen gyerekkel és kamasszal, aki nem érzi magáénak a saját testét, aki gyűlöli magát amiatt, hogy annak született, aki. Mélységesen hiszek abban, hogy segítségre szorulnak, amit egy társadalomnak meg kell tudni adnia. Viszont a hazugság, hogy kaphatnak egy teljes értékűen funkcionáló másik testet, vagy hogy soha nem kell ezután szembesülniük a homoszexualitásukkal, az őket ért gyermekkori abúzussal, vagy bármilyen egyéb olyan mentális kísérőjelenséggel, ami a saját testük iránt érzett – egyébként megrázó és minden bizonnyal borzalmas mindennapi kínokat okozó – gyűlöletüket okozza, nem segít rajtuk valójában. Ez csak a körülöttük lévőknek segít becsukni a szemüket, és a probléma tüneti kezelése után elégedetten hátradőlni. De talán egyszer majd erről is írok egy posztot, ha sikerül rábeszélnem legalább egy érintettet, hogy jöjjön el a stúdiómba beszélgetni. Addig is legyen elég annyi, hogy a liberalizmusnak valahol ott intettem végső búcsút (vagy a liberalizmus nekem, nehéz eldönteni), amikor a józan ész fölött diadalmaskodott a szómágia, a valóság fölött pedig az identitás. Azok pedig, akik nálam lényegesen kevesebbet gondolkodnak a mindennapokra nem sok gyakorlati relevanciával bíró „hülyeségeken”, azonnal búcsút intettek a neoliberalizmussal összemosott baloldaliságnak is.
Néha egészen szórakoztatónak tűnik, ahogy az Orbán-hívők és az Orbán-ellenesek egyaránt a szómágia segítségével feszülnek egymásnak. Máskor persze mélységesen lelombozó az egész. Közben pedig ma is vannak emberek, akiknek fontos lenne a társadalmi mobilitás, a szegények felzárkóztatása, az alkoholizmus kiterjedtségének a csökkentése, a társadalmi olló összébb zárása, a munka és magánélet egyensúlya, a prostitúció felszámolása, a szegénysorba született gyerekek ingyenes étkeztetése, iskoláztatása, egészségügyi ellátása, a nők társadalmi egyenlőtlenségének a felszámolása, az idősgondozó intézmények hozzáférhetőségének a növelése, a fogorvosi (és minden más orvosi) alapellátás javítása, a tisztességes munkabérek megteremtése, a céhszerű működés újrateremtése mind az iparban mind a mezőgazdaságban, a pedagógusok munkájának az elismerése, a nemcsak ingyenes, hanem versenyképes alap-, közép- és felsőfokú oktatás és a sor vég nélkül folytatható. Aki a listából legalább 7-8 tételt magáénak vall, bátran nevezhetné magát baloldalinak. De nem fogja. Nemcsak azért, amit Hann Endre említ az interjúban, hanem mert a szó maga elveszítette a jelentését, új jelentést kapott, olyat, amit a társadalom többsége megvetéssel a szájában ízlelget. Jó úton halad ide a jobboldali kifejezés is, de érdekes módon ennek a szónak a negatív konnotációját ma is inkább jelenítjük meg a náci, neonáci, fasiszta, újfasiszta szavakkal. A komcsi pedig, ha ki nem is kopott, ma már semmivel nem jelent rosszabbat a baloldalinál.
Bárki nyer is áprilisban a választáson, az új nyelv itt marad velünk. Kérdés, hogy mást kezdünk-e majd vele, mint eddig. Hogy ennek pontosan mekkora a jelentősége, arra Szathmáry Eörs világhírű evolúcióbiológus adott választ 1995-ben, amikor John Maynard Smith brit populációgenetikussal írt, The Major Transitions in Evolution című paradigmaváltó kötete nyomán az (emberi) nyelv kialakulását potenciálisan a legfontosabb evolúciós átmenetként azonosította. A világban, ahol minden relatív, amit emberi nyelven elbeszélünk, nemcsak az igazság szűnik meg, hanem a valóság is. Maradnak a szavak, amelyeknek már semmi közük nincs se a jelentésükhöz, se a gondolatokhoz, aminek formát igyekeznek adni.
Ha fontosak számodra a posztjaim, kérlek, hogy segítsd a munkámat azzal, hogy előfizetővé válsz. Így korlátlanul hozzáférsz minden írásomhoz és az interjúk Spotify-on és más podcast-lejátszóval is hozzáférhető hanganyagához.
Köszönöm, hogy megtisztelsz a figyelmeddel!